Az ember álmában néha ráébredhet arra, hogy álmodik és elérkezhet az a pillanat, amikor tudatosan választhat, folytatni kívánja-e az álmát vagy inkább fel akar ébredni.
A nagy tanítók, akik tudták, hogy létezik egy másik Természet, gyakran úgy jellemezték a földi életet, mint „az álom állapotát”.
Ébredj fel, alvó ember…
Itt két megrázó felismeréssel állunk szemben, ha hajlandóak vagyunk tudomást venni róluk. Először azzal, hogy valóban létezik egy másik Természet, másodszor pedig azzal, hogy mindaz, amire törekszünk és amiért oly szorgalmasan dolgozunk, lehet, hogy egyáltalán nem is létezik.
Amikor teljesen átadjuk magunkat a céljaink hajszolásának, egyre csak rohanunk és rohanunk, ám sohasem érjük el az áhított célt. Eszeveszetten rohanunk, mégis egy helyben állunk.
Emberek milliói a valóságról alkotott saját elképzelésük szerint élnek. Azért tapasztaljuk annyira másnak ugyanazt a világot, mivel mindegyikünk a saját álombeli életét éli és keményen dolgozik azon, hogy valóra váltsa azt. S amikor azok az emberek, akik ugyanazt a fajta álmot álmodják, összejönnek, akkor egy kollektív álomvilágot hoznak létre, egy kollektív „valóságot”, és meg vannak győződve róla, hogy tényleg az a valóság, mivel:
Nem ugyanazt hisszük valamennyien a csoportban?
Egészen addig… amíg az ember tudata felül nem kerekedik a gondolkodásán. Ha tovább alszunk és álmodunk ebben a világban, az azért van, mert nem tudunk a másik Természetről. Ha felébredünk ebben a világban, akkor ugyanabban a pillanatban felébredünk a Másik világban is. A legkitartóbb álmunk itt a földön az, hogy nem tudunk arról, hogy álmodunk. Meggyőződéseinkkel, gondolatmeneteinkkel és egy jobb jövő iránti törekvésünkkel benépesítjük a személyes terünket és a világot, míg végül ezek a mindennapi álmok teljesen behálóznak minket.
Az álom azonban egyszer csak véget érhet – amikor az ember a legkevésbé számít rá.
Az élet könyvének története hirtelen megváltozik és az én elveszti az utat. Elég viccesen hangzik, de az embernek el kell veszítenie az utat ahhoz, hogy megtalálja az Ösvényt!
Kevéske bizonyosságunk közül az egyik az, hogy az élet tele van bizonytalansággal, mindezek ellenére továbbra is fenntartjuk azt az elképzelést, hogy amit az életről gondolunk, az a valóság. Éppen ez a meggyőződés, hogy amit gondolunk az szükségképpen igaz is, tartja mozgásban az álomvilágunkat – egészen addig, amíg többé már nem hiszünk a gondolatainknak és elismerjük a valóságot.
Ez megint csak megrázóan hat. Mert miféle valóságban higgyek, ha tudatosan felismerem ennek a falj-vagy-téged-falnak-fel világnak a természetét? Mi történik, ha hagyom, hogy a kemény valóság felülírja a gondolataimat és a világról alkotott elképzeléseimet?
Az történik, hogy az ember rájön, hogy mindeddig álmodott, és sokan ekkor gyorsan visszatérnek az álmaikhoz. Ismét magukra húzzák az álmaik valóságát, kikapcsolva a tudatukat és hagyva, hogy az álmok eluralkodjanak rajtuk.
A bátrabbak azonban megállnak és hagyják, hogy a döbbenet gyökeret verjen bennük – amit az üresség, hiábavalóság és magány érzése kísér. Ha átlátunk az álmokon, ez az üresség-érzés az előfeltétele annak, hogy az ember egészen másképpen teljesítse be az életét.
A valódi felébredés akkor következik be, amikor rájövünk, hogy az énünk elképzelésekből, hiedelmekből és emlékekből áll és semmi köze sincs ahhoz, hogy kik vagyunk valójában, legbelül. Az énnek önmagában véve nincs valódi egyénisége, hanem eredetileg a lélek szolgálatára szánt eszköznek készült. Azonban elbitorolta a hatalmat. Az én lényegében nem egy élőlény, hanem egy mechanizmus, ami a kemény valósággal szemben ellenálló-képességgel védekezik. Ha teljesen hagynánk a valóságot érvényesülni, akkor az álom azonnal megszűnne.
Ennek az én-mechanizmusnak két karja van: az egyikkel ellöki a kellemetlen dolgokat, a másikkal pedig megragadja azokat, amelyek a kedvére vannak. Ezáltal építi föl a saját virtuális káprázatvilágát. Nem véletlen, hogy a nagy tanítók a „középútra” tanították a tanítványaikat és arra kérték őket, hogy maradjanak semlegesek.
Talán itt az ideje, hogy az ember elkezdjen szívbéli munkát végezni a kemény munka helyett.
————
Ez a cikk először a Pentagram 2016/3 számában jelent meg.
