,,A bennünk lévő zűrzavar legfőbb oka az, hogy olyan valóságot keresünk, amit mások ígérnek; gépiesen követünk valakit, aki majd kényelmes spirituális életet biztosít a számunkra.” – Jiddu Krishnamurti
Sok szó esik arról, hogy teremtsük meg saját valóságunkat gondolatok, szándékok térbe való kivetítésével, imák, megjelenítések vagy jóváhagyások által. Az általunk teremtett gondolatok, szavak és érzelmek azonban általában nem a véletlen eredményei, hanem egy bizonyos hiedelemrendszer hatására keletkeznek, ami a tudatalattinkba van kódolva.
A számunkra vonzó események, emberek és életkörülmények megfigyelése egyik módja annak, hogy felismerjük azokat a bennünk lévő mélyen elrejtett mentális mintákat, amelyeket egyébként nem vennénk észre. Ha visszatérően vonzunk bizonyos diszharmonikus helyzeteket, akkor ez azt jelzi számunkra, hogy egy szeretet nélküli program van jelen a személyes terünkben. Ennek felismerése és a megváltoztatásán való tudatos munka segít abban, hogy teljesebb életet éljünk.
Napjainkban egy nagyon erős, ezoterikus ismeretből származó tendenciát figyelhetünk meg, ami arra sarkall minket, hogy pozitív mentális-érzelmi megközelítés által tudatosan formáljuk a valóságunkat. Ez a tendencia elsősorban azzal a képességgel függ össze, hogy magunkhoz vonzzuk mindazt, amit meg szeretnénk kapni: karriert, álompartnert, pénzt, barátokat, stb. Mindezek az értékek a személyiségünkhöz és anyagi létünkhöz fűződnek. Fizikai szükségleteink kielégítése fontos. Ugyanakkor az is fontos, hogy melyik részünk irányítja az életünket. Ki vagy mi uralja a gondolatainkat, érzéseinket, vágyainkat és tetteinket? Biológiai ösztönök, az anyagba gabalyodott önző elme, vagy egy szellem, amelynek a bölcsessége a Csendből fakad?
Abban a társadalomban, amelyben élünk, arra vagyunk programozva és ösztönözve, hogy külső sikerek elérésére törekedjünk. Úgy vagyunk motiválva, hogy valósítsuk meg az álmainkat, érjünk el látványos célokat, aminek köszönhetően boldogok lehetünk vagy bebizonyíthatjuk, hogy értékesek vagyunk. Nagyon gyakran nem a legbelső lényünkkel szembesülünk ezekkel az erőltetett társadalmi elvárásokkal. Felszínes elképzeléseink vannak arról, hogy mi a boldogság és mégsem érezzük magunkat kiteljesedettnek.
Megtalálhatjuk-e az igazi boldogságot abban, ami kívül van? Ez a világ Hérakleitosz szavai szerint szerveződött: [panta rhei], vagyis „Minden változik”. Itt minden állandó változásnak, a születés, növekedés, virágzás, hervadás és halál törvényének van alávetve. Minden, ami az anyagi síkon megjelenik, változékony, olyan, mint egy hullám az óceánban. Megszületik, nagy morajlással felemelkedik, aztán nagy robajjal lecsapódik és összeolvad újra a hatalmas víztömeggel. Az általa keltett hang lenyűgöző, de van-e a hullámnak saját lényege? Meg tudja-e az ember ragadni a kezével, bele tudja-e tenni egy korsóba és meg tudja-e őrizni? Valaki azt mondhatná, hogy magát a hullámot nem tudjuk megragadni ugyan, de a hangja maradandó benyomást hagy a megfigyelő elméjében. Ez a fajta gondolkodás a mi kis énünkre jellemző, amelyik elválasztottnak, elkülönültnek érzi magát a többi létezőtől és meg akarja őrizni ezt az elkülönültséget. Paradox módon ez még boldogtalanabbá tesz minket, mivel a tartós boldogság a mindenséggel való egység érzéséből fakad.
Tudat alatt valahol tudjuk, hogy itt minden mulandó. Ezért, amikor megszerezzük azt, amit akarunk, nagyon félünk, hogy elveszítjük és állandóan küzdünk azért, hogy megtartsuk. Nem élvezhetjük sokáig. És aztán megint azt hisszük, hogy ha a következő vágyunk teljesül, akkor boldogok leszünk. A kötődés összefonódik a veszteségtől való félelemmel, ezért nincs bennünk békesség és szenvedünk.
Az ismerttől való szabadság című könyvében Krishnamurti azt írja, hogy „A bennünk lévő zűrzavar legfőbb oka az, hogy olyan valóságot keresünk, amit mások ígérnek; gépiesen követünk valakit, aki majd kényelmes spirituális életet biztosít a számunkra.”. Ez a megközelítés önkéntes behódolás valaki más tekintélyének és zsarnokságának, és ez „kiforgatja az elménket és az életmódunkat. Ha tehát teljes mértékben elutasítunk, nem intellektuálisan, hanem ténylegesen, minden úgynevezett spirituális tekintélyt, minden szertartást, rituálét és dogmát, az azt jelenti, hogy egyedül állunk és szembe kerülünk a társadalommal, vagyis megszűnünk tiszteletre méltó emberi lénynek lenni”. Majd így folytatja: „Egy tiszteletre méltó ember valószínűleg nem tud közel kerülni a végtelen, megfoghatatlan valósághoz. Az a személy, aki elvet minden előre gyártott receptet, ami boldogságot és beteljesedést ígér, kezdetben nagy zavart fog érezni önmagában és kelteni önmaga körül, a környezetében, de ki fog lépni a tiszteletreméltóság csapdájából.”[1]
Ezek a szavak rendkívül felszabadítóak lehetnek. Felszabadítóan hatnak majd, amikor megértjük, hogy értékünk nem a személyiségünkben és annak látványos eredményeiben rejlik. Utóbbi áldozatot követel, és gyakran csak az életünk végén jövünk rá, hogy törekvésünk és győzni akarásunk elhomályosította a körülöttünk lévő emberek iránti szeretetünket. Értékünk az Önvalóban, Valódi Énünkben rejlik, melyben, ahogy a keleti misztikusok mondják, és ahogy a gnózis tanítja, teljes értelmünknek, személyiségünknek és énünknek fel kell oldódnia.
Az az ember, aki belső lényére irányul, csak egyetlen követendő utat lát maga előtt – azt az utat, amit a Csendben elmerült szíve választ a számára. Onnan jön a hívás: „Menj, add el mindened, amid van, és oszd szét a szegények között, s akkor kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” (Mk 10: 21)
Ez a lemondás nem külső dolgokra vonatkozik. Mégis gyakran óriási bátorságot igényel. Állandó erőfeszítést, hogy megfigyeljük magunkat, hogy a Szellem hangjára hallgassunk és lemondjunk önző vágyainkról.
Ez nem azt jelenti, hogy koldussá, vagy vándorrá, szerzetessé, aszkétává, netán remetévé kell válnunk. Ezek a mély értelmű szavak a mi belső lényünkre vonatkoznak. „Add el mindened, amid van!” Ne azonosítsd magad a testeddel, sem anyagi dolgokkal, ne tedd azokat „önmagad kiterjesztéseivé”, állj készen arra, hogy bármelyik pillanatban feladd azokat. Emlékezz rá, hogy képességeid, adottságaid nem a „tieid”, ezek az Önvaló tulajdonságai. Az Önvalóé, amely minden emberben jelen van. Amikor megtalálod ezt az önvalót magadban, akkor képes leszel arra, hogy másokban is meglásd és nekik is segíts, hogy ráhangolódhassanak. Minden erőfeszítésed álljon a legmagasabb értelemben vett jóság szolgálatában minden élőlény számára.
„Oszd szét mindened a szegények között”… Azt akard másoknak, amit magadnak akarsz. Engedd el a vágyat, hogy különleges, jobb, más legyél. Hagyj fel a siker, rajongás, versengés, tekintély, gazdagság, kényelem, luxus és az anyagi dolgok hajszolásával. Ezek mind mulandó, állandóan változó és tünékeny dolgok. Keresd a Létezőt. A nyugalmat és a csendet. Mert ott rejtőzik az a béke és harmónia, ami után a lelked vágyik.
Nincs olyan, hogy „én”. Amit „énnek” tartok, az csak egy sor illúzió, amihez ragaszkodom. A valódi lényem mélyebb. Nincs neve, sem címe, nincs rá fogalom. ,,Ha Tao kimondható volna, akkor nem lenne az örök Tao.”* Nem tudom szavakkal bizonyítani másoknak, hogy ez a Másik lény bennem él. Csak érzékelni tudom a létezését, amire nincsenek szavak. Ahogy a hullámokat nem tudom elkapni a kezemmel, úgy a Valódi Lényemet sem tudom ésszel felfogni. Nem találok fogalmat rá. A szívem érzi, hogy a Valódi én szikrája benne van. Hallom, ahogy a „csend hangja” hív engem. Jan van Rijckenborgh könyvében, Az eljövendő új emberben, ezt a képességet úgy nevezi, Isten saját hitünk által való észlelése. A hit annak eredményeként születik meg az emberben, hogy a valódi önvaló szikrája ébredezőben van bennünk. Ha követjük a hívását, akkor hatalmas tűzzé válik, ami minden illúziót felemészt.
A biblia azt mondja: „Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől: mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.” (Mt 6:33)
Ezek a szavak nagyon hasznosak és praktikusak. Arra biztatnak minket, hogy a jelenben maradjunk; hogy először a megszentelt Csend „királyságát” vagy állapotát keressük önmagunkban. Amikor az Önvaló hangjára hallgatunk, hálásak és bizalommal teliek maradunk, akkor a dolgok mindenki számára kedvezővé válnak. Munkánkat a Szellem irányítja. Ráhangolódunk a kimeríthetetlen lehetőségek mezejére, Istenre, akinek semmi se lehetetlen. Ezért írta Eckhart mester: „Az embereknek nem kellene annyit aggódniuk amiatt, hogy mit kell tenniük, inkább azt kellene mérlegelniük, hogy mik is ők. Ha az emberek és az ő módszereik jók lennének, akkor a tetteik fényesen ragyognának.”
Az önmegvalósítás, ami annyira foglalkoztat minket, nem a személyiségünk fejlesztéséről és tökéletesítéséről szól. Nem arról van szó, hogy elképesztő eredményeket érjünk el, és azt állítsuk, hogy a siker nekünk köszönhető. Mindent Isten vesz körül és minden benne merül el, a végtelen Énben, a Forrásban, ami minden létező dolgot megad nekünk. Az életünk tehát arról szól, hogy megtaláljuk Istent önmagunkban, megnyilvánítsuk a valódi Önvalót, feloldjuk benne saját individualitásunk fogalmát, megszabaduljunk az önzéstől és a félelemtől a Szeretet és az egység kedvéért. Az ilyen emberek új földet teremtenek, ami mentes a fájdalomtól, igazságtalanságtól és tökéletlenségektől. Erről szól az igazi Kreativitás [teremtőképesség].
————————————-
Megjegyzés:
* A fordítás Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis című könyvében jelent meg. (https://rozsakereszt.hu/tudastar/konyvek )
Források:
[1] Jiddu Krishnamurti, „Freedom from the Known” [Az ismerttől való szabadság], 1969, 4-5. old.,
angolul:
https://www.theosophy.world/resource/ebooks/freedom-known-j-krishnamurti.
[2] Meister Eckhart, “The Talks of Instruction, Of the Value of Resignation: What to Do Inwardly and Outwardly” in The Complete Mystical Works of Meister Eckhart, translated and edited by Maurice O’C. Walshe, The Crossroad Publishing Company, 2009, p. 489, [Az oktatás beszédei, A lemondás értékéről: Mit tegyünk befelé és kifelé” Eckhart mester összes misztikus művéből, angolra fordította és szerkesztette Maurice O’C. Walshe]
angolul:
