A szabadság nem a tisztaságban, hanem bármilyen szél, gally, káosz – belső ellenállás vagy személyes prefenciák nélkül való – teljes elfogadásában rejlik.
Első rész
Ezt a tanmesét mintegy hat-hét évvel ezelőtt hallottam először. Azóta időről időre felmerült a beszélgetések során – szeretem újra és újra elmesélni a barátaimnak és a szeretteimnek. És amikor karácsony este ismét eszembe jutott, elhatároztam, hogy leírom.
A kínai hegyek közötti völgyek egyikében élt egy öregember. Azt mondták, az elméje olyan nyugodt volt, mint a hegyi tavak: semmiféle vihar sem tudta felkavarni az ég tiszta tükröződését a mélyén. Nem volt tanító, nem voltak tanítványai és nem törekedett hírnévre sem – egyszerű életet élt, mint azok, akik nem sietnek sehová sem.
Később megtudtam, hogy ezt a történetet gyakran Bodhidharmának (Damo-nak), a Chan iskola első pátriárkájának tulajdonítják, aki a lét lényegébe való közvetlen betekintés tanítását Indiából hozta Kínába a VI. században. Ez nem egy kanonikus életrajz, hanem népi példabeszéd, ami az idők során formálódott – útja legvégső és legnehezebb próbájának történetévé.
Az első próbatétel – Tolvajok
Egy éjjel tolvajok törtek be az otthonába. Az öregember, meditálva üldögélt, nyugodtan figyelte ahogy a tolvajok összeszedték csekély holmiját.
– Vigyetek el mindent – mondta nyugodt, halk hangon. – Csak ne csapjatok nagy zajt.
Megdöbbenve távolságtartásán, a tolvajok zavartan távoztak.
A második próbatétel – Árulás
Egyszer amikor hazatért, az öregember a feleségét a szomszédjával – egy fiatalemberrel találta. Csupán egy apró bólintással válaszolt, arckifejezése változatlan maradt.
– Bocsáss meg, amiért megzavartam a nyugalmadat – mondta és távozott, mintha csak tévedésből rossz ajtón lépett volna be.
A harmadik próbatétel – Száműzetés
A fiai, akik számára a tisztelet és rang jelentett mindent, kijelentették:
– Gyenge vagy. Szégyent hozol a családunkra. Menj el.
– Ahogy kívánjátok, gyermekeim – mondta az öreg nyugodtan. Meghajolt, fogta a botját és az alamizsnás tálkáját és elindult a hegyekbe, egy kolostor felé.
A Kolostor
Az öregember megérkezett a kolostorba. Szívélyesen fogadták, menedéket adtak neki és azzal a feladattal bízták meg, hogy az udvart söprögesse.
Napjait az udvar söprésével töltötte, eltakarítva a leveleket és a port, a mozdulatai megfontoltak és otthonosak voltak. A söprés rituálévá vált – cselekvés közbeni meditációvá. Nem a követ söpörte, hanem a saját elméjét, és minden egyes mozdulattal üresebbé és világosabbá vált belül. Szabadidejében visszavonult az udvar távolabbi részébe, leült egy fa alá és meditált, a lélegzését és elméjének a mozgását figyelve.
És ebben a nyugalomban, a csendben, ami úgy tűnt, mintha örökké tartana, az öregember halvány rezdüléseket és finom mozgást kezdett észrevenni maga körül. Árnyékok gyűlekeztek ott, ahol a nyugtalanságnak soha, még a gondolata sem merült fel. Alig észrevehető, képszerű dolgok jelentek meg a pislákoló fényben – a Marák első előfutárai. A buddhizmusban, ahogy az európai és szláv mítológiában is ez a neve azoknak a démonoknak, amelyek az ember kötöttségeiből táplálkoznak.
A Marák támadása
A Marák egyre nyilvánvalóbban kezdtek, megjelenni félelmetes formában és múltbeli suttogásokkal próbálták kizökkenteni az öregembert a munkájából és a meditációjából. Az öreg minden egyes söprő mozdulatnál rendszerint csak halkan felsóhajtott.
Azután a Marák taktikát váltottak, sugárzóan fényesek lettek és minden idők legnagyobb szentjének nevezték az öreget, megpróbálva felkelteni a hiúságát és az elismerés utáni vágyát, de az öregember csak magában mosolygott és tovább söprögetett.
Egy nap, munkája befejeztével leült egy öreg fenyőfa alá. Az udvar tiszta volt. Könnyed szellő mozgatta meg az egyik ágat, és egy apró, száraz gally hullott le az udvar kövére a lábánál. Egy árnyék futott végig az öregember arcán: egy apró bosszúság, alig észrevehető preferencia a rendre és a tisztaságra.
A Marák diadalmasan üvöltöttek fel: eddig nem találtak sem szenvedélyt sem félelmet, most azonban a legkifinomultabb prefernciára – egy rejtett kötődésre leltek. Abban a pillanatban erős szélvihart szabadítottak el, ami a fenyőtűket, a port és a szemetet dühöngő örvénnyé kavarta, másodpercek alatt tönkretéve az öreg makulátlan munkáját.
Az öreg felugrott, kezeit néma kétségbeeséssel emelve fel.
A belső harmónia megroppant – hacsak annyira is, mint egy letört gally. Az öreg azonosult azzal, ami történt.
Veszített.
Második rész – Tanulság
Ez a történet nem Bodhidharma kudarcáról szól (mivel a hagyomány szerint, a pátriárka valóban elérte a célját). Ez a szabadság felé vezető út utolsó csapdáit fedi fel. Ez a kudarc éppen azokra a legfinomabb láncszemekre mutat rá, amelyek a „önvalót” földhöz kötik, és ez ezért fontos. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.
1. A fiai és a feleség – Ragaszkodás a forma világához
A fiai a szociális egó megszemélyesítői: hírnév, státusz, család, tisztelet, közvélemény. Az öregember könnyen elengedi ezeket – puszta cimkéknek tartja és nem a saját belső lényegének. Száműzetése nem más, mint a társadalmi kötöttségekről való lemondás.
A feleség és a szomszéd az érzelmi köteléket, a birtoklást és a féltékenységet jelképezi. Az öregember nem azonosítja magát a testével vagy a kapcsolatok szokásos, világi értelemben vett értelmezésével.
2. Démonok (Marák) – Az ego-elme megszemélyesítése
Ezek nem külső lények, hanem az ember saját tudatlanságának az erői:
Félelem, ellenszenv, harag (alacsonyabb rendű démonok) – az első akadályok, amelyeket a kereső legyőz.
Büszkeség, elismerés utáni vágy, spirituális arrogancia – ezek kifinomultabb ellenségek. Az öregember ezt a próbát is sikeren teljesíti, rámutatva, hogy még az ember saját szentségének az elképzelése is csak egy illúzió.
Az utolsó és legmegfoghatatlanabb démon az elme szokásai: egy mechanikus, szinte tudattalan preferencia.
3. „Az apró gally” – Az Önvaló utolsó akadálya
Az utolsó kötöttség apró, alig észrevehető – a tudat parányi csapdája. Az elme még a család, gazdagság, félelem és büszkeség elhagyása után is egy mikroszkopikus azonosulási ponttá zsugorodik össze. A következő formát öltheti:
• a tisztasághoz és rendhez való ragaszkodás,
• az ember saját ragaszkodásmentességének a titkos öröme,
• egy hanggal, tónussal vagy időjárással szembeni enyhe irritáció,
• a kényelem – csend, ízlés, rituálék iránti észrevétlen prefencia.
Ez a „gally” veszélyes, mert ártatlannak, sőt erényesnek tűnik. Benne rejtőzik a dualizmus utolsó szikrája: „Én itt létezem, és ennek – ennek a gallynak, ennek a rendetlenségnek – nem lenne szabad léteznie az én világomban”.
4. Hurrikán – Az élet olyan, amilyen
Az élet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan. Folyton megzavarja a belső és a külső világunkat. A végső próba nem a nyugalom ideális körülmények között való megőrzése, hanem nyugodtnak maradni akkor is, amikor a valóság felkavarja a rendet – és ily módon válni valóban szabaddá.
Tanulság
A történet nem győzelemmel végződik, hanem kudarccal. Ez a kudarc azonban a legnagyobb tanár. Arra int:
„Maradj éber a végsőkig. Ne a viharokra figyelj – hallgass a saját lelkedben alig hallható suttogására. A szabadság nem a tisztaságban, hanem bármilyen szél, gally, káosz – belső ellenállás vagy személyes prefenciák nélkül való – teljes elfogadásában rejlik.”
Vajon hol rejlik a te apró gallyad?
