Bensőséges pillanat. Az arcod oly közel van a párnán. Nézem a szemed kékségét. Az ezüst csíkokat a hajadban. Ahogy a szád legörbül, amikor oldalt fekszel. Minden reggel ezt látom. Minden reggel érzem az illatod. Minden reggel melletted ébredek. Megszokott módon.
Mégsem igazán látlak téged. Már túl sokszor néztelek, szagoltalak, hallottam a hangod. Mielőtt megszólalnál, már tudom, hogy mit fogsz mondani. Azt hallom, amit hallani akarok. Azt érzékelem, amit igaznak akarok tartani. Egyre csak önmagammal találkozom – és nem veled.
Ez a helyzet. A legtöbb ember így öregszik meg egymás mellett. Mindig ugyanazok a szavak ismétlődnek, mint az óraütés. Mindig ugyanazok a dolgok közösek bennünk, ugyanazokban különbözünk és ugyanazokon vitatkozunk. Az ismeretség évei során jól bevált dolgok közül néhány már szertartássá vált. Rideg, élettelen szokássá. Így van ez.
Térjünk vissza a kezdethez. A feltétlen nyíltsághoz, amikor megismerkedtünk egymással. Amikor a szívünk érzékelte a másikat. A kezdet azonban mindig kezdet marad. Nem lehet visszahozni. Varázslatosan a múlthoz tartozik. Az egymással való utazásunk kezdete. Nincs „visszatérés a kezdethez”.
S mégis: valamit vissza lehet szerezni. Magát a varázst. A nyílt találkozást. Felismerni a másik embert, amikor a személyiség rétegei lehámozódnak róla. Valami felfénylik, valami törékeny és fényes – és erőteljes. A mag. A lélek, aki az örökkévalóságban érzi otthon magát. Ez marad, amikor az ember keresztülnéz a kultúra köntösein.
Amikor az ember szerelmes lesz, akkor képes kifényesíteni a lelkét, ami alig érzékelhető, mégis természetes. Az egymással eltöltött évek során a lélek elveszti a szerepét. Feledésbe merül és elsötétül az élet eseményei folytán. A mindennapi élet kicsinyességei maguk alá temetik. Így megy ez.
Vagy kizárólag magára marad. Aztán valahogy eltűnik. A fénye egyre jobban elhalványul, míg végül önmagába zárul. A lélek csak akkor él, ha akarják, hogy éljen és táplálják. Amikor a saját fajtájával találkozik. Akkor sugárzik és rezeg – és kapcsolatot teremt. Aztán elkezdődik a párbeszéd. Valóban találkozik a másik emberrel. Egy rokonlélek fekszik a párnák között.
Ez egy szavak nélküli találkozás. A lelkünk ideje.
