Mind utazók vagyunk… összekapaszkodunk azokkal, akikkel a szívünk, s nem a kezünk köt össze, és reménykedünk, hogy oda érünk, ahová szeretnénk. És az út végén jövünk rá, hogy mind közül csak az számít, hogy tudtunk-e valamit adni magunkból, amitől az útitársunk több lett? Szebb és könnyebb lett-e az út a jelenlétünktől?
Robert Lawson
(eredeti nevén Kováts Róbert)
Antoine de Saint-Exupéry írásműve az egyik legismertebb meseregény a világon. Közkedvelt történet, amelyre sokan hivatkoznak, részleteteket és mondásokat idéznek belőle. Mély nyomot hagyott a világ kultúrtörténetében, hozzájárult az emberek tudati fejlődéséhez.
A régi mesékhez, népmesékhez képest ez a szerzői mű egy több szálon futó, érzelemdús, didaktikus jellegű történet. Meseregényként hasonló témával, szavakkal, szereplőkkel könnyen lehetne hatásvadász műveket alkotni, valódi mélység, bölcsesség, ihletettség nélkül. Exupéry műve azonban a sokféle érzelmi megnyilvánulás ellenére sem szentimentális; didaktikus jellege és aforizmatikus mondásai ellenére sem prédikálás, hanem költői szépségű tanítás, örökérvényű tanmese – a 21. század emberének felfogóképességéhez igazodva.
Írója a hagyományos mesék világképéhez nem lett hűtlen; bár sok mindent közvetlenül kimond, a történetet átszővi a kimondatlan és a kimondhatatlan. Varázslatos természetességgel van jelen a „csoda”, az események folyamán rejtélyes erők, rendezőelvek sejlenek fel. A fő konfliktus itt nem szereplők között, hanem tudatlanság és tudás között feszül.
A meseregény az ateista olvasókat éppúgy megszólítja, felrázza, mint a hagyományos módon vallásos embereket. A történet eseményei (bár a történetvezetés nem lineáris) többnyire érthetőnek, követhetőnek tűnnek, ám – miként a Biblia és más szentírások esetében – magasabb értelemmel bírnak az ősi bölcsesség, az Egyetemes Tan követőinek, a „királyi út” vándorainak. Mivel a spiritualitás nagyjából ugyanazokat a szavakat, kifejezéseket, jelképeket használja külső, lélekiskolai szinten, mint a belső út szellemiskolái, a különbséget, a „magasabb oktávot” – miként A kis hercegben is – főképp az írás tisztasága, ereje, hitelessége érzékelteti. Ez sugárzik a történetből, ez teszi széppé a betűk sivatagját.
Talányos a címszereplő elnevezése: kis herceg. Az író, aki egyes szám első személyben, egyik főszereplőként (pilótaként) meséli el a történetet, kezdettől fogva így említi a váratlanul felbukkanó törékeny, aranyszőke hajú apró emberkét, aki a kényszerleszállás miatt sivatagban veszteglő pilótát azzal ébreszti hajnalban, hogy rajzoljon neki egy bárányt. A magyarázat nélkül hagyott kis herceg elnevezés itt nem földi titulust jelent, hanem lelki minőséget, szellemi rangot, melyet a bajba került – szó szerint „földhözragadt” – pilóta jó érzékkel felismer a különös, éteri tisztaságú jövevényben. A pilóta gyermekként a kis herceghez hasonlóan érzékeny, fantáziadús lélek volt, nyitott mindenre. Ezt a szárnyaló, szabadságot adó képességet felnőtté válva elveszítette – ezt próbálhatta felidézni, kierőltetni a pilótamesterséggel. E törekvése igencsak akadozhatott; erre utal, hogy gépi(es) szárnyalása közben – motorhiba miatt (a motor a jármű „szíve”) – kényszerleszállást kell végrehajtania a sivatag közepén. Mint kiderül, a kis herceg is egyfajta „kényszerleszállás” miatt került egy évvel korábban a földre (sőt a Földre).
Minden, ami a kis herceg életútjával kapcsolatos, csupán kiderül, mert az ezt firtató kérdésekre nem ad választ. Spontán helyzetekben viszont – ha eljön az ideje – válaszol a maga indirekt és szelektív módján. Azonban, ha ő akar valamit megtudni, nem tágít, míg érdemi választ nem kap a kérdésére, amely lényeget érintő és messzire vezet.
Ez az aszimmetria magyarázható lenne gyerek-felnőtt viszonnyal. Hogy a kis herceg gyerek, ezt egyetlen helyen mond(at)ja ki az író (a rókával): „Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer”. De a címszereplő sokkal inkább egy romlatlan tisztaságú, gyermeki lény. Bármily furcsának tűnik, ez a felemás viszony leginkább a tanítói-tanítványi kapcsolattal írható le, és ebben a mesében nem a „felnőtt” ember, vagyis a pilóta lenne a tanító. Persze a két szerepet nem lehet egészen mereven elválasztani, hiszen a mester is tanul a tanítványától, és másoktól is. Közelebb áll a valósághoz, ha úgy képzeljük el őket, hogy a mester szellemi értelemben előrébb tart az úton, mint a tanítványa; még ha egy valódi úton vállvetve haladnak is. Átvitt értelemben nézhetjük őket úgy is, mintha egyetlen lény tudatának részei, képességei, lehetőségei volnának – ez a fontosabb, érettebb megközelítés. Ám ebben a történetben könnyebb követni az életútjukat, ha rokon, de külön lényekként tekintünk rájuk. A kis herceg ideaként azt a tiszta lélekállapotot jeleníti meg, amire a pilóta vágyik – talán csak tudattalanul.
Kettőjük sorsa e különös találkozás után összekapcsolódik, és rengeteg párhuzammal, analógiával szolgál. A történet ívét leginkább a religio fogalmával lehetne leírni – az isteni eredethez való visszatérés, visszacsatolás, összekapcsolódás, újraegyesülés értelmében. Főbb szakaszait a Hit, Remény, Szeretet címszavakkal lehet jelölni, amelyek a hitetlenség fellazított talajába vetett magokból fejlődnek ki.
Kettőjük története – és annak elemzése – a láda belsejébe rajzolt láthatatlan báránnyal kezdődik és végződik. E rajzolt állatfigura szükségességére a mese nem ad magyarázatot. A kis hercegnek a pilóta egyik figurális rajzi próbálkozása sem felel meg, a ládarajzot viszont rögtön elfogadja, miután a férfi azt állítja, hogy benne van a bárány. Mi lehet e mögött? Jóhiszeműség, feltétlen bizalom? Különleges látás, mágikus megelevenítő képesség? Igen, ez mind, és a rejtettség, rejtélyesség, mely végigvonul az egész történeten. Hogy mi lehet a bárány szerepe és jelentősége a mesében, arra az elemzés végén visszatérünk.
folytatás: 2. rész
