Mire összpontosul a figyelmem?
A figyelem gyakran olyan pontként jelenik meg, ami körbe-körbe forog. Mintha egyszerre csak egy pontra, egyetlen dologra lehetne összpontosítani: valamire, amit látok, érzek, gondolok, egy darabka emlékre. Körbe-körbe kavarog, kaotikusan a gondolatok és érzések forgószeleként.
A szemem látómezőmnek valójában csak egy nagyon kis részét képes tisztán látni. Egy kis részt a látómező közepén. Mivel folyamatosan pásztázok a szememmel, ide-oda mozogva, az az illúzióm támad, hogy mindent tisztán látok. Hogy az egészet látom. De valójában csak egy elképzelésem van az egészről. Igazából nem látom az egészet.
Többé-kevésbé ez a helyzet a gondolkodással is. Egyszerre csak egy gondolat fér el a fejemben. Pont úgy, mint amikor olvasok vagy írok. A figyelmem egy gondolatra, néhány szóra vagy fogalomra összpontosul. Amikor beszélek, azt is szóról szóra teszem. A figyelmem mindig csak egy gondolatra, egy emlékre, egy érzésre, az egész valóságnak csak egy nagyon kis részére korlátozódik. Az agy ebből próbál egészet alkotni. Az egésznek egyfajta reprezentációját az emlékezetem segítségével, hogy valamiképpen értelmesen tudjak cselekedni abban a világban, amiről elképzelésem van. A reprezentáció a tapasztalatok által bővül, ily módon „tanulunk”.
Nem nagyon kaotikus a figyelmem? Mindennek csak egy szilánkjára, töredékére korlátozódik, még a saját létemnek is. Mintha szinte sohasem lennék teljesen önmagammal. Igen, valójában mi ez a fecsegés a fejemben? Nem egy beszűkült, korlátolt tudat?
Egy apró, forgó figyelmet keltő pont. Van hatalmam felette? Boldoggá tesz engem?
Mi a lényem lényege?
Melyek a vezető, meghatározó erők? Nem a vágyaim és szükségleteim céljai határozzák meg azt, hogy mire figyelek? Jövőbeli célok iránti vágy és törekvés, hogy megpróbáljam gondolkodás és cselekvés által elérni azokat. Egy pontra irányuló figyelem, ami folyamatosan körbenéz, hogy meghatározza a helyzetét. Valamint a vele szembenállókét. Az állatoknál is felismerhető ez a pont, aminél fogva folyton ébernek kell lenniük. Akár azért, hogy biztonságos-e, akár azért, hogy hol van élelem. Az élet és a tudat természetében fejlődés figyelhető meg a növényektől kezdve az állatokon át az emberig. Ily módon fejlődött a tudat azzá az én-tudattá, amivel jelenleg rendelkezem.
A figyelmem mindig csak egy darabot tükröz, az egész minden részletének egy darabkáját. És ha most megpróbálom nem egyetlen gondolatra, néhány szóra vagy bármi másra összpontosítani a figyelmemet, hanem csak a belső csendre figyelek, és rájövök, hogy minden van, hogy én vagyok, a nemtudásban, a nemértésben, és csendben maradok csodálkozva, teljes nyugalomban. Befelé fordulok a tudatom forrása felé, a teljes tudatosság és élet felé.
Az egészre figyelek. Ily módon tudatosság ébredhet fel az isteni szikrából, amely egy a mindenség forrásával. A rózsakeresztesek ezt ősatomnak is nevezik. J. van Rijckenborgh a Pistis Szofiáról szóló könyvének ősatomról szóló fejezetében egy egészen különleges tevékenységet ír le. Mi történik, ha folyamatosan erre az ősatomra tudjuk összpontosítani a figyelmünket? Amikor tudatunk a szívben lévő isteni szikrára, arra a darabka aranyra összpontosít, ami mindennek a forrása, ami kapcsolatban áll az egésszel, a mindenséggel, akkor növekszik (bennünk) annak felismerése, hogy minden egyszerre és mindenhol létezik. Minden gondolat vagy értelmezés, amit az egó tesz, megzavarja ezt a felismerést. Aztán valami megérint minket, megízlelünk valamit, amit nem tudunk szavakba foglalni, de ami mély vágyakozást kelt, amelybe most már a figyelmünk is elmerülhet. A figyelem ily módon növekszik, erősebbé válik. A szikra felizzik.
Ekkor felismerem, hogy át kell adnom, el kell engednem magam, hogy feloldódjak ebben a forrásban.
A forrás maga a Szeretetként mutatkozik meg. Így abban a kapuban állunk, ahol az én eltűnik, és minden más feltárul. Egyre vágyva állunk, arra az egyre, amit szerető ölelésben ismertünk fel. Tudatosságunk olyan lehet, mint egy hullámmentes tó, melyen a Fény visszatükröződik. Aztán a Fény megérint, és eggyé válunk vele. A Szeretetre vágyunk, átadjuk magunkat a Szeretetnek. Olyan ez, mint egy belégzés és kilégzés. Lassan egy kettős természetű erőáramlást ismerünk fel. Mindent befogadni és mindent elengedni. Kivirágzik a „minden egyszerre és mindenhol létezik” tudata, ami a Szeretet. Számos hagyomány misztikus tanúságtétele különböző módon beszél az „időből való kilépésről”. Például Krishnamurti gyakran az „idő végéről” beszél. Ezt tekinti az emberiség jövőjének. Az én felismeri a korlátozást, és tudja, hogy a magányos, örvénylő, korlátolt figyelemnek meg kell halnia, és most a „teljesség” küszöbén áll megadóan. A tudat megfordul. Olvassuk el az Emmaus vándorairól szóló történetet (Catharose de Petri: Az Élő Ige). A történet a keresztre feszítés és a feltámadás után zajlik. A magányos, elhagyatott tudat nem tudja felfogni, nem érti. Nincs többé forma, az én-tudatnak most már nincs hatalma. De Őt, a Feltámadottat, belsőleg felismeri a Szeretet által, a kenyértörés és az adás által. Az egyetlen iránytű, amivel rendelkezünk, a szellemszikra felismerése, ami a Szeretet. Hagyjuk, hogy növekedjen a figyelmünk által, a Szeretet forrása által. Ily módon az én-érzés feloldódik, ahogy a csepp feloldódik az óceánban. Hagyjunk mindent magunk mögött, és egyedül a Szeretetet tartsuk meg.
