Ki vagyok én? – kérdezte a váza. A váza szép volt, különösen szépre formálta a fazekas és a díszítése is csodálatosan egyedi volt.
Az agyag vagyok? – kérdezte a váza, de rögtön tudta, hogy ez nem lehet a teljes valóság. Hiszen ebből az agyagból bármi más is készülhetett volna. A tetszetős külsőm vagyok? – kérdezte a váza, de eszébe jutott, hogy a külseje semmit sem tud a belső teréről.
A tartalom vagyok? – kérdezte a váza, de emlékezett, hogy ezt a kérdést ugyanúgy fel tudta tenni akkor is, amikor a vázában víz volt, és akkor is, amikor kiöntötték belőle.
Az üres tér vagyok, melyet a formám körülfog? – kérdezte. – de nem lehetek a külsőtől elhatárolt belső tér, hiszen egybefüggő felületeim egyszerre érintik azt, ami bent van, és azt is, ami kint.
A formám lennék? – kérdezte a váza. – De ha a forma volnék, akkor ki az, aki ezt a kérdést felteszi, és formát kívülről és belülről is látja?
Ki vagyok én? – kérdezi a váza, miközben zuhanása a padlón véget ér, és számtalan darabra törik szét.
Ki vagyok én? – kérdezi a váza, miközben a fazekas keze ismét korongon pörgő agyagba mélyed, és kezével egyszerre ad formát kint és bent.
Ki vagyok én? – kérdezem
