vissza a 2.részhez
Krízis: Én döntök vagy a sors?
Gyakran mondják, hogy a válság gyorsított módja annak, hogy az ember egyéni, vagy még inkább kollektív tudáshoz jusson. Ez egy olyan időszakhoz hasonlítható, mint amikor az embert olyan súlyos megrázkódtatás éri, ami rendkívüli hatással van az egójára.
A megértés érdekében meg kell ismernünk a szó etimológiai jelentését. A „krízis” szó a görög „krino” szóból ered, aminek jelentése „én döntöttem” vagy „eldöntetett a számomra”. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az „én”-nek van választása egy ilyen drámai és zavaros időszakban is. Ellenkezőleg, van az „én”-nek egyáltalán bármiféle lehetősége vagy szabad döntési joga válság idején?
A válság az úton lévő keresőtől a maximumot követeli, hiszen teljesen kibillenti a belső egyensúlyából. Képzeljük csak el például, milyen súlyos hatással lehet egy világjárvány a gazdasági és pénzügyi biztonságunkra, a szeretteink életére, valamint számolnunk kell azzal is, hogy elveszíthetjük az állásunkat vagy csődöt mondhat az üzleti vállalkozásunk.
A történelem során számos válsághelyzet fordult már elő, melyek súlyosságukban hasonlatosak voltak a jelenlegi világjárvány okozta helyzethez. A spanyolnátha, a gazdasági válság és a környezetváltozás, hogy csak néhányat említsünk. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a pozitív változás, – ami egy ilyen válság nyomán kialakulhatott volna – nem történt meg, mert az emberek továbbra is az énjük irányítása alatt maradtak, és emiatt a helyzet változatlanul „romlott” maradt. Egy régi, tréfás rigmus jut eszembe erről:
Ittak egy pohárral, kipisilték, aztán maradt minden a régiben.
A bolgár filozófus, Peter Deunov (1864-1944) szerint bármilyen nehéznek tekinthető is a válság, – spirituális szempontból nézve – az embert fordulóponthoz vezetheti. Mondhatnánk úgy is, hogy a válság kaput nyit egy új lehetőség, új irány felé.
Mindaddig, amíg az én uralkodik, a lélek nem képes megnyílni, hanem zárva marad, mint egy bimbó. Abban az új időszakban azonban, melynek ajtaját a válság nyitja meg, az „én” félreállításra kerül, és a lélek lehetőséget kap arra, hogy felébredjen álmából. Deunov ezt úgy nevezi, hogy
Az emberi lélek megnyílása és kibontakozása,
ami világegyetemünk egyik legnagyobb eseménye.
Peter Deunov ugyanakkor emlékeztet minket az „én” szó eredetére is. Az alábbi következtetést a „keleti gótok” tanulmányozása során vonta le, – akik a jelenlegi Bulgária területén éltek – különösképpen jól ismert püspökük Wulfila (311-383) mukásságát vizsgálva, aki az első bibliafordítást készítette a régi görög nyelvből gót nyelvre. Ez a gót nyelv képezte az alapját minden későbbi európai nyelvnek.
Fordítása során Wulfila úgy gondolta, hogy a gót „Ik” szó a Iesu Krist (Jézus Krisztus) név kezdőbetűiből alakult ki. Ebből ered a német „Ich”, az angol „I” és a holland „Ik”. Talán nem véletlen, hogy mind az angol, mind a dán nyelvben az ént, „I”, a mai napig nagybetűvel írják.
Aki hagyja, hogy Isten Ereje szóljon hozzá és hajlandó követni ennek a hangnak az útmutatását, az másképpen fog gondolkodni, mint az, akit saját egójának vaksága irányít. Egy ilyen ember nem válik én-központúvá, ha személyes élete veszélybe kerül, hanem a belátás és az elfogadás által belenyugszik a Szeretet segítő és egyesítő erejébe.
Jézus Krisztus nem az „Én döntök a jövőmről” útját hozza el ebbe a zűrzavaros világba, hanem az önátadás, az ”éntelen” aláhanyatlás erejét. Ez az erő egyáltalán nem ebből a világból való és hidat képez az emberben lévő kőkemény „én-központúság” és a kivirágzó Isteni Lélek között.
Isten ereje csodálatos módon kerül kifejezésre János evangéliumában:
Én vagyok az élet kenyere (6:35)
Én vagyok a világ világossága (8:12)
Én vagyok az ajtó a juhok számára (10:7)
Én vagyok a jó pásztor (10:11)
Én vagyok a feltámadás és az élet (11:25)
Én vagyok az út, az igazság és az élet (14:6)
Én vagyok a valódi szőlőtő (15:1)