A legenda kappadókiai György személyén alapul, aki valamikor az i. sz. harmadik században született. A későbbi szent, akit I. Gelazius pápa 494-ben avatott szentté, egy gazdag, római, keresztény család sarja volt.
Legendáját, melynek különböző változatai vannak, a következőképpen lehetne röviden elmondani: Silca(?) tartományát egy tüzes sárkány tartotta rettegésben, amelyik gyermekeket, fiatalokat és nőket ölt meg. Egy nap a sárkány Silene királyának leányát követelte magának. Az uralkodó ellenszegült a kérésnek és az összes vagyonát felajánlotta lánya életéért cserébe. Ennek hallatán az emberek felháborodtak és azt követelték a királytól, hogy adja oda a lányát. Az uralkodó, hogy alattvalóit megbékítse, beleegyezett, hogy átadja a lányát a sárkánynak. Lányát, miután megáldotta, a város falain kívül hagyta a sárkány prédájául. Ekkor érkezett György a város kapujához és megkérdezte a fiatal hajadont, hogy miért sír. A lovag, amikor megtudta miről van szó, felajánlotta segítségét a hercegnőnek. Amikor a sárkány megérkezett, György kihúzta a kardját és hófehér paripája hátán szembeszállt a sárkánnyal. A szent heves harc után legyőzte a bestiát.
A legenda egyértelműen azokhoz a különböző lovagi rendekhez kapcsolódik, amelyek a keresztes hadjáratokban, valamint a keresztények hitetlenekkel szembeni védelmezésében vettek részt. Azokra a „hihetetlen különcségekkel és csodákkal teli” apokrif történetekre is emlékeztet, melyek az „Acta Sanctorum”-ban (A szentek cselekedeteiben), a szentek különböző hagyományainak gyűjteményében kerültek feljegyzésre, melyeket 1643-tól kezdtek egybegyűjteni.
Érdekes, hogy a mítosz, ahogy Katalán földön ünneplik, a Rózsa (az emberben lévő szellemi elv jelképe), valamint a Könyv (bölcsesség) ünnepéhez kapcsolódik, egy olyan eseményhez, melynek során Szent Györgyről (március 23.) is megemlékeznek.
Szent György és a sárkány legendájának rejtett ezoterikus jelentése van, melyet megpróbálunk világossá tenni. Nézzük először a sárkány jelképrendszerét. A sárkány (a latin draco a görög drakon „kígyó” szóból származik) különböző kultúrák különböző jelképrendszereit foglalja magába. A görög kultúrában érdekes módon kincsőrző állatként szerepel: Ladon, a százfejű sárkány, a Heszperidák kertjének aranyalmáit őrizte; Fafnír pedig, melynek vére Szigfridet szinte sérthetetlenné tette és a bölcsességgel állt kapcsolatban (kígyósbot, Uroboros /a saját farkába harapó kígyó – ford. mj./…), a Níbelungok kincseit őrizte az északi mitológiában; Indiában Agnival, a tűz védikus istenével azonosítják. A sárkányt azonban démoni, gonosz, pusztító és istentelen erőkkel is összefüggésbe hozzák (Leviátán, Culebre/óriás, szárnyas sárkánykígyó – ford. mj./…).
Látjuk tehát, hogy a sárkány egyike azon mitológiai állatoknak, melyek a legnagyobb jelképrendszerrel rendelkeznek. Ez a jelképrendszer akkor válik világossá, ha felismerjük, hogy a sárkány, illetve a szárnyas kígyó azt a kígyótüzet jelképezi, ami hét csakrájával az ember agyán és gerincrendszerén fut keresztül. Hiszen a sárkányt a mítoszokban is hét fejjel jelenítik meg.
Szeretnénk megjegyezni, hogy valójában kétféle kígyótűz és három „kundalíni” forrás létezik. Amikor Kundalíniről beszélünk, általában arra a láthatatlan energiára utalunk kígyó, illetve sárkány formájában, ami összetekeredve szunnyad a gyökércsakrában, és aminek a felébresztése különböző okkult erők (tisztánlátás, stb.) megszerzését teszi lehetővé. Ez a gyökércsakra „kundalíni” olyan hatalmas és irányíthatatlan erővel rendelkezik, hogy könnyen elszabadulhat és mind fizikai, mind lelki szinten pusztító erővé válhat. Ez az a pusztító sárkány, ami gyerekeket és fiatalokat (azokat, akik még szellemileg éretlenek), valamint ifjú hercegnőket (a lélek) fal fel. A lovagnak (a beavatottnak), akit páncélja védelmez, karddal (a Szellem jelképével) a kezében kell szembeszállnia ezzel a hatalmas erővel és le kell győznie. Hogyan történik ez? Ennek a folyamatnak a részletezéséhez olyan magyarázatokra lenne szükség, ami máshol megtalálható, tehát csak arra szorítkozunk, hogy a tapasztalt jelölt soha sem a gyökércsakra „kundalínit” ébreszti fel elsőként, hanem figyelmét először a szív „kundalínijére”, majd a fej „kundalínijére” összpontosítja. Ha egyszer ez a két szellemi erő felébred, akkor készen áll arra, hogy szembeszálljon a gyökércsakra „kundalínijével”, melynek legyőzése a lény teljes átalakulásához vezet.
Megállapíthatjuk tehát, hogy Szent György küzdelme a sárkánnyal, a beavatási folyamatnak arra a részére utal, melynek során a jelöltnek meg kell szabadulnia mindazoktól a béklyóktól, melyek mikrokozmikus terében „karmaként” felgyülemlettek. Ha a sárkány elpusztul, vére (a Szellem által megújult kígyótűz) a halhatatlanság elixírében részesíti a jelöltet.
