A német városban, Würzburgban lévő Mária templomban vagyunk. Az északi kapu fölött figyelmünket egy timpanon hívja fel magára, ami „Mária üzenetvételét” ábrázolja, ami „Angyali üdvözlet” néven is ismert. A talányos domborműszerű jeleneten egy tömlőt látunk, ami a mennyben trónoló Atyaisten szájától indul és Mária fülénél végződik. A tömlőn, ami az istenanya fülénél galambbá alakul át, a kereszttel díszített, meztelen Krisztus-gyermek siklik az anyja füle felé. A fület pedig egy galamb veszi körül.
kép: Tillman 2007 CC BY-SA 4.0
A mű nem sokkal 1400 előtt keletkezett. A szokatlan kapcsolat Isten szája és Mária füle között nem az ismeretlen középkori szobrász találmánya volt. Ellenkezőleg, ő azt jelenítette meg, ami szilárd hit volt a negyedik, ötödik században, miszerint Isten fiának fogantatása Mária fülén keresztül történt, ami által a szüzessége érintetlen maradt. Ez teljesen másképpen értelmezi a karácsonyi jelenetet, mint az a hagyományos történet, ami jelenleg szinte az egész világon ismert. Úgy tűnik, hogy a Mária fülén keresztül való fogantatást végső soron kitörölték az emberiség kollektív emlékezetéből. Szinte sehol, semmilyen forrásban sem lehet megtalálni. Európában csak néhány helyen, például Amiensben vagy Alsó-Ausztriában találunk még rá régi nyomokat.
Ez még inkább figyelemre méltó, ha meggondoljuk, hogy az Angyali üdvözlet keresztény ünnepe – március 25-e, ami kilenc hónappal karácsony előtt van, – fontos ünnep, mivel az Ótestamentumból az Újtestamentumba való átmenetet jelképezi. Az angyali üdvözlet ünnepe évszázadokon keresztül egybeesett a firenzei újévvel. Ennek a Gergely naptár bevezetése vetett véget. A „Mária üdvözlet” ünnepe Firenzében mind a mai napig egy alternatív, hagyományokban gazdag „újévi ünneplésnek” ad otthont március 25-én. A fülön keresztül való fogantatás (latinul concepcio per aurem) a művészek között is közismert volt. Korai bizánci képek, egy sor olasz festmény a tizenharmadik századból, valamint az egyiptomi temetkezőhely, El-Bagawat templomának lenyűgöző festményei (4. és 5. század) is tanúskodnak erről.
Érdeklődésünk csak növekszik a téma iránt, ha felfedezzük, hogy a fülön keresztül való fogantatás nem keresztény sajátosság, hanem univerzális jelenség. Például a mongol megváltó, Chigemouni legendájában azt olvassuk, hogy Chigemouni a csodaszép Mahaennát, a világ legtökéletesebb szűzét választotta, akit úgy termékenyített meg, hogy álmában átszúrta a jobb fülét. Gustav Jung pedig egyik művében azt állítja, hogy a mongol Buddha az anyja fülén keresztül fogant.
A szellem által való fogantatásnak ez a különös, elfeledett ábrázolása, amit a hollandok szintén Mária Üdvözletének neveznek, kétségtelenül további vizsgálatot igényel. Nyilvánvalóan egy rejtett igazság jelképes kifejezésével van dolgunk, nem pedig egy szó szerinti esemény leírásával.
Hogy lehet az, hogy oly keveset tudunk a fülön keresztül való fogantatásról, és gyakorlatilag miért nem találkozunk ezzel a jelenséggel a szellemtörténeti hagyományainkban? Mi az értelme a fülön keresztül való fogantatásnak?
Az első kérdésre adott válasz nem meglepő. A tizenötödik században az uralkodó egyház elítélte ezt a képet, mivel sértette azt a dogmát, hogy Isten igéje testté vált egy szűzben. Attól féltek, hogy a fülön keresztül való fogantatás minden idők legnagyobb gnosztikusára Valentinusra[1] (~100-160) terelné a figyelmet, ezért büntetés terhe mellett megparancsolták, hogy minden ilyesmire utaló képet semmisítsenek meg. Valentinus szerint Krisztus teljesen érett szellem formájában jött a földre és Jézus minden szellemember példája és őstípusa. Egyik levelében ezt írja erről:
Jézus minden körülmények között önuralmat gyakorolt. Felismerte isteniségét, evett és ivott egy bizonyos módon, de nem ürített. Oly nagy erejű volt az önuralma, hogy nem volt szüksége emésztésre. Mivel nem ismerte a pusztulást.
Valentinus szerint Jézus földi teste csak látszólagos volt. Ezt a nézetet, ami széles körben ismert volt a korai gnosztikusok között, doketizmusnak nevezték (dokein görögül látszólagost jelent).
Világra hozni egy Istent
Valentinus számára Mária valójában nem anya, hanem csak eszköz és közvetítő volt. A bogumilok és a katárok is pontosan így látták századokkal később. A bogumilnak nem volt szüksége Isten anyjára miközben Isten igéjét hirdette, mivel ő egy theotokos, azaz istenhordozó volt. A concepcio per aurem a bogumilok és a katárok világnézetének fontos része volt, mivel elutasítottak mindent, ami „a hús szenvedélyéből” származik.
Eljutottunk tehát a kulcsponthoz. A fülön keresztül való fogantatás elvetése egyértelműen világossá teszi, hogy „a keleti és nyugati kereszténység mennyire becsapta a híveit” azáltal, hogy ragaszkodtak Krisztus ember voltához és bebörtönözték egy valaha létezett Jézus nevű ember személyébe. „Krisztus nem ember, nem egy irat, hanem finom eszencia, ami szétárad az emberben, a bolygó számára pedig a világ világossága[2]. Ez a finom eszencia az egész univerzum számára lehetővé teszi, hogy az isteni szeretet tökéletes kifejeződése lehessen.
A fül, mint ősi szerv
A Mária füle által való fogantatás egy mélyen szellemi keresztény igazság modellje: „A hit hallás által jön” mondja Pál. Máriát gyakran úgy ábrázolják, hogy nem néz az angyalra, hanem csak a hangját hallja. Mivel hívőként hallja Isten igéjét, ezért hisz benne.
A fület a fej női részének is nevezik. A hallás olyan tudatosság, ami maximális figyelemmel és minimális előítéleti szándékkal rendelkezik. A fül maga nem visz véghez semmit, nem teremt semmit, nem tehet semmi rosszat, csak választ a felajánlott információk közül, és ha valami nem a kedvére való, akkor meg se hallja. A fül és az ősiség egymáshoz közelálló fogalmak. Hallószervünk a legősibb szervünk. A fül az első érzékszerv, ami a magzatban kialakul és amikor eljön a halál ideje, a hallás az utolsó érzék, ami elhagy minket. A francia hallásterapeuta és fül-orr-gégész orvos, Alfred Tomatis[3] (1920-2001) kiváló példával szolgál erre. Egy francia anya látogatta meg a kislányával fejlődési rendellenesség miatt. Amikor a kislány nyelvtanulásra fogékony korban volt, csak angolul beszélt, miközben a nevelése során és a családban csak franciául beszéltek hozzá. Az anya behatóbb kikérdezése után kiderült, hogy a terhessége első hónapjaiban sokat dolgozott tolmácsként… angol nyelvterületen. Megvolt tehát a rendellenesség oka!
A hallás tehát a terhesség korai szakaszában kialakul. A magzat hallja az anyja hangját és még mielőtt gondolkodna, megerősödik benne az a meggyőződés, hogy valaki egy vele. Az egységérzés bizalma a szeretet.
Ugyanakkor kialakul annak is a lehetősége, hogy később megtanuljon befelé hallgatni „a csend hangjára” vagy arra „amit a szellem hirdet az új életterületről”. Ehhez nincs szükség misztikus képekre.
Hogyan fejleszthetjük a belső hallást és látást? Milyen életszemlélettel kell rendelkeznie annak a személynek, aki erre törekszik?
Tat a következő kérdést teszi fel Hermésznek: Miféle ember az ilyen, Atyám?
Olyan ember, aki keveset beszél és kevés dologra hallgat. Mert aki arra fordítja az idejét, hogy vitatkozik és vitákat hallgat, az árnyakkal harcol. Végül is Isten, az Atya, a Jó ki nem mondható, sem a (közönséges) fül nem képes meghallani.
Azonban csak akkor fejleszthetjük a belső hallásunkat, ha a külső hallásunkat is tökéletesítjük társadalmi értelemben. A hallás az érzékelés kivételes módja, ezt már korábban láttuk. A hangokat nem lehet megváltoztatni sem elnyomni. A szemeinket becsukhatjuk, az orrunkat befoghatjuk, az érintést és az ízlelést mellőzhetjük. A füleinket azonban nem tudjuk bezárni. Ahogy „a szem a láb lámpása”, ami fényt vet a látott tárgyakra, a fül olyan, mint egy „doboló” membrán, mint egy kagyló, amelyben az óceán hangja visszhangzik. A hang által mérjük fel a távolságot és mások közelségét.
A hallás egy olyan folyamat, ami által a másikká válunk és lehetővé tesszük a másiknak, hogy a részünkké váljon. A valódi hallgatás önfeledtséget keres, nem önkifejeződést. Egyenlő partnerek párbeszédében, a hallgató a szerény, befogadó fél helyzetében van. Amíg a szó cseng, a fül „odahallgat”, a másik rendelkezésére áll. Egy rövid időre föladjuk saját magunkat, ami után magunkhoz visszatérünk és elfogadjuk, vagy elutasítjuk a mondottakat.
Önfeledtségünk röpke pillanatában azonban valami új dolog születik!
1. Simone Pétrement, Le Dieu séparé les origines du gnosticisme, (Paris 1984, 698 pages)
2. Peter Huijs, Volmaakt Licht, p. 80, Almere 2007, p. 80
3. A. Tomatis, Het bewuste oor, Katwijk 2006
