Cikksorozatunk első részében a keresztény jelképekkel foglalkoztunk és azzal, hogy ezek a jelképek hogyan kapcsolódnak a karácsonyi ünnepekhez és az alkímia szakaszaihoz.
Folytatásként párhuzamot vonunk a keresztény tanítások és azok egyik fő forrása, az egyiptomi hagyomány között. Mivel a kereszténység, ami a héber néptől ered, magába foglalja azt is, amit a héberek az egyiptomiaktól örököltek és aztán magukévá tettek. S ez az örökség nem csak a külső elemekre korlátozódik, hanem az egyiptomiak bölcsességének belső elemeit is tartalmazza.
Az átváltozás négy szakasza az egyiptomi és a keresztény bölcsesség szerint
A keresztény evangéliumok történeteiben négy különösen fontos szereplő van: Heródes, Keresztelő János, Jézus és Krisztus. Ezek a szereplők ugyanannak a tudatnak, ugyanannak az életnek a különböző nézetei. Azaz, az emberi tudat megnyilvánulásának különböző fázisai. S a tudatállapot megvalósulása nyomán egy életállapot keletkezik.
Ennek a négy jelképnek az ábrázolása Egyiptom legfenségesebb helyeinek egyikén, Abu Simbel templomában is látható. A templom leghátsó falánál, vagyis a legbelső nézetben, ami az ember legmélyebb őstípusát jeleníti meg, a következő négy alak ül egymás mellett:
– Ptah: a sötétség istene,
– Ramszesz: az új tudat, ami megszületőben van az emberben,
– Ramszesz: az egyiptomi isten, Ozirisz formájában: az emberi tudat már egyesült az egyetemes elvvel. Jelképesen: a belső istenséggel.
– Hórusz, a sólyom-isten: a megnyilvánult szellem az emberi tudatban.
Ennek a négy egyiptomi alaknak és a négy korábban említett evangéliumi szereplőnek a párhuzama által látjuk, hogy az egyiptomi bölcsességben is beszélhetünk a négy alkímiai folyamatról (nigredo, albedo, pávafarok és rubedo). Itt is megtalálhatjuk a karácsony, húsvét, pünkösd és manisola jelentését. S végül annak a folyamatnak az ábrázolását is, ami a mag születésével kezdődik a tudatban, majd a csírázás és növekedés által kibontakozik, és végül gyümölcsöt terem.
A természet és az egyetemes bölcsesség egyaránt az ember legbelső valóságáról tanúskodik.
Heródes és Ptah: Az ébredő tudat
Hogyan határoznánk meg önmagunkat?
Amit mi énnek nevezünk, meghatározhatatlan, mert sem a nevünkkel, sem a hellyel, ahol születtünk, sem a foglalkozásunkkal, sem pedig az egyéni ízlésünkkel nem azonos. Vagyis, mindaz, amivel általában megpróbáljuk azonosítani magunkat, valójában nem árulja el azt, hogy kik vagyunk. Az önvaló az a tudat, ami mindig létezett, időről időre megnyilvánul és nem lehet meghatározni. Az a tudatállapot, amiben most vagyunk, leginkább Heródeséhez hasonlít, Ptah-éhoz, mert amikor az ember azt hiszi magáról, hogy az énjével, azaz a gondolataival, érzéseivel, vágyaival, neveltetésével és egyéb dolgaival azonos, akkor téves elképzelést alkot önmagáról: ezekbe a leplekbe burkolózva él.
Pedig e mögött az illuzórikus azonosság mögött egy mélyebb elv létezik, ami mindannyiunkban jelen van: ez az öntudat esszenciája, egy mag, ami mélyen alszik tudatunk telében, és ezt a magot meg kell érinteni, hogy felébredjen.
Amikor az érintés megtörténik, akkor egy hangot hallunk, egyfajta hívást, mintha egy elektromágneses erő érintené meg a tudatunk iránytűjét, ami eddig jól működött, mutatva az észak-dél irányt, a vonzó és taszító dolgokat, most viszont össze-vissza forog. Jelképesen szólva Heródes, aki ennek a természetnek az önző királya, egyszer csak valami másfajta elemet fedez fel önmagában. Az evangéliumok nyelvén egy gyermek születéséről értesül, akit Heródes kétségbeesetten keres, hogy megtudja, honnan jött. Ez azért van, mert amikor ez a mag felébred, az énünk első reakciója az, hogy szeretne hatalmat gyakorolni felette: megmondani, hogy szerinte mi helyes és mi helytelen, mi logikus és mi nem az. Ám, ahogy a cikkünk első részében említettük, amint a világosság magja felébred, az én logikája már sohasem lesz ugyanolyan, mint volt, és az ember szükségképpen keresővé válik.
Itt Heródes és Ptah között kell párhuzamot vonnunk. Ptah a sötétség istene, nem negatív értelemben, hanem ez egy olyan tudatállapotot jelent, melyet a világosság még nem tud közvetlenül megvilágítani. Jelen van ugyan benne egy ébredő világosságelem, de még láthatatlan. Ezért van az például, hogy Abu Simbel templomában a negyedik szobrot, Ptah-ét sohasem éri a nap, még a napfordulók alkalmával sem, holott a másik hármat igen, és ez nem véletlenül van így.
Keresztelő János és a korlátozott emberi tudat
A tudat ébredése jelenti az első állomást, s ha a tudat valóban hallgat a belső hangra és többé nem áll ellent neki az önző logikájával, akkor egy kereső útra lép, ami az első átalakuláshoz vezet. Ekkor egy újfajta tudat születik, ami még nem szellemi tudat, nevezhetjük „teljes mértékű emberi tudatnak”. Ugyanakkor a mag kicsírázik és ennek a tudatállapotú életnek a fő motorjává válik.
A kereszténység belső szimbolikájában ezt a második állomást ezért Keresztelő János alakja képviseli. János az emberi tudat, és azért keresztelő, mert valami eljövendőről tanúskodik, világosan kijelentve:
Nem én vagyok az, hanem az, aki majd utánam jön.
János belsőleg tudja, hogy semmiképpen sem a saját kezdeti tudatállapot-változása a cél, és ezért kijelenti, hogy valami nagyobbnak kell megnyilvánulnia benne. S ez az átalakulás vezeti el az embert a határhoz.
A keresztények ezt a határt a Jordán folyóval hozták összefüggésbe, ami északról dél felé folyik. János a nyugati parton állt és a keleti part felé nézett, ahol a nap felkel, és ahonnan a napfény, illetve jelképes módon az emberben megjelenő új fény jön.
A múltban a tudatnak ezt a határát Egyiptomban a Nílus vize jelentette, a hébereknek a Vörös tenger, a középkorban pedig az Atlanti óceán. Az emberek azért zarándokoltak el Santiago de Compostelába, hogy eljussanak Finisterrára (a föld végére, a világ végére). S az amerikai aranylázat, ha azt vesszük figyelembe, hogy közben átszelték a kontinenst és eljutottak a Csendes óceánhoz, tágabb értelemben szintén ezzel a határral hozhatjuk összefüggésbe.
Tehát az új tudatnak (ami még emberi tudat, de amiben az egyetemes elv magja már kicsírázott és elkezdte a nagy változást) el kell jutnia a határhoz.
S amikor eljut a határra, mivel találkozik ott?
Önmagával.
Hivatkozás: Aki többet szeretne megtudni az amerikai kontinensen való átkelésről és a Nagy Víz kereséséről, olvassa el a Peabiru: A végtelenhez vezető út című cikkünket.
