Mindegyikünk nagyon személyes módon válaszol erre a kérdésre, de a válasz kapcsolatban áll az egyéniesedéshez és a szabadsághoz fűződő viszonyunkkal. Korszakunk tanúja mindkettő erőteljes fejlődésének, a régi vallási hovatartozások rovására.
Talán itt az ideje most egy lényegileg, a legintenzívebb értelemben szabad szellemiségnek. Szabadnak lenni a jelenben, a múltban, szabadon elmúlni egy évszázad – vagy annál rövidebb idő – személyes tapasztalatai után, szabadon alakulni. Mit tapasztalunk ez alatt az időszak alatt? A szabadság hiányát?
Az emberről alkotott gnosztikus elképzelés a férfiak és a nők abszolút szabaddá és életteljessé válásával fejezhető ki. Az emberi lény olyan tudattal lép az életbe, amely nem tekinthető abszolútnak. Belemerülve egy olyan életbe, amelyben tapasztalatokat szerez, egy olyan valóságba, amelyet elkezd részben felfogni, foglalkoznia kell saját összetett természetével és pontatlan érzékeivel. Ezek eljuttatják őt egy ponthoz, ahol megteremti saját látomását a világról és önmagáról, egy személyes és egyéni képet. Az emberek nem abszolút módon osztoznak a valóságban. Az osztozás legkidolgozottabb módja valószínűleg a nyelv marad. „Létezik egy másik valóság, tágasabb, transzcendens és spirituális.” Ezek a szavak mindegyikünkben más-más belső valóságot hoznak létre, amely a sajátunk.
A szabadságot különféle módon lehet megérteni. Amíg úgy tűnik, hogy a szabadsághiány érzése külső, az életkörülményekben rejlő korlátozásokhoz kötődik, addig ezt a hiányt a mindennapi élet alapszintjén tapasztaljuk. Aztán egy napon hirtelen megjelennek benne egy másféle valóság nyomai; egy törekvés olyan intenzitással tör felszínre, amelyet a szavak nyelvén képtelenség lefordítani.
Ez a valóság meghaladja a testi érzékeket és túlmegy a kifejlesztett tudatosságon. Képes az emberi gondolkodás ezt megérteni? Egy tágasabb valóságban való tudatosulás már egy olyan folyamat, ami időt vesz igénybe, és gyakran a tudatosság csak válságok, fájdalmas életesemények és önvallatás során jön felszínre.
Meg tudja az ember határozni önmagának a még kifejezésre nem került vagy be nem teljesedett részét? Szembesülni mély törekvéseivel egy teljesebb, nagyszerűbb élet iránt? Tapinthatóvá válik az esély az életében arra, hogy feltárjon egy előrelátott lehetőséget. Vajon sikerül-e meghaladnia saját referenciakeretét és válaszokat találni ezen a kereten túl? Ez a referenciakeret az emberi történelem során együttesen gazdagodik. Az elmúlt két évszázad mélyen megváltoztatta, hogyan képviseljük magunkat. A társadalmi keret most kevésbé befolyásolja az emberi egyént, így a férfi és a nő szabadabban elfogadhatják saját egyedülállóságukat, választási szabadságukat a lényeges életterületeken, mint például szakma, szerelmi partner, életmód, lakóhely, táplálék stb. választása.
A mindennapi racionalitáson túl
A tudatosság és a belső megvalósulások, mint egy új hajnalhasadás, megjelenhetnek tudatunkban, de gyakran követi ezeket a szkeptikus tagadás. Ez a jól ismert „valóság elv”, amely élet-tagadó is lehet, okozza azt, hogy nem bízunk éleslátásunkban és intuíciónkban. A mindennapi racionalitás kizárhatja a felfedezést, amely a tudatból jött létre; de ha ez a tudat-tér megnyitja bennünk az igazsághoz, egy transzcendens lehetőséghez vezető ajtót, akkor hogyan tudja megítélni saját pontosságát? Saját érzékelése által? „Úgy érzem, hogy igaz.” Saját tudatával? „Érzékelem, hogy helyes.” Mennyire befolyásolja az oktatás és a befogadott normák az érzéseket és az észleléseket? Képes-e a tudat-tér világosan és pontosan válaszolni a kérdésre: „Ki vagyok én? Az erre a kérdésre adott válasz lehet-e végleges?
Ezeken a kérdéseken keresztül, amelyekre nem találhatók végleges és visszavonhatatlan válaszok, az ember képes kiszélesíteni észlelési területét, tudatosságát. A belső ellenállás bőséges és gyakran sokkal erélyesebb, mint a külső korlátozások.
Nehéz elfogadni, hogy az emberiség egy kollektív teremtés poklába börtönözi be magát, hogy az egyének nem vállalják a kockázatot, hogy feladják mentális és érzelmi konstrukcióikat és így igyekezzenek önmagukat megerősíteni. Nem kockáztatnak egy olyan belső felfedezést, amely radikálisan megkérdőjelezné létüket. Mivel nincs felkészülve rá, hogy elveszítse berögzült képét arról, hogy mi szeretne lenni, az ember számára csak napi létezésének sivársága marad. Mégis évszázadokon át elkerülhetetlenül kísérik olyan örök parancsok, mint: „ismerd meg önmagad, és megismered az univerzumokat és az isteneket.”
Az ember végül megkérdőjelezi szabadságának, életparadigmájának, referenciakeretének jelentését. Megkérdőjelezi a látszólag összeegyeztethetetlen ellentéteket bensőjében. Igen, két valóság él együtt benne: az egyik, amelyet felfog és megért az érzékeivel, a tudatával; és egy másik, amelyet az atomjaival ért meg, a rezgésével és a belső érzékenységével, amelyet a saját fényével ragad meg. Egyre tudatosabbá, egyre érzékenyebbé válva a saját fényére, mind fényesebbé teszi azt. Élő fénnyé válik a saját sötétségével küzdve. Érzékenyebbé válik más emberek fényére. Érzékennyé válik az örök igazságok kifejezésére. Szokásos referenciakerete többé már nem zárt. Az univerzum beszél hozzá és valami örökkévalót gyújt meg benne.
Új valóság
Az örökkévalóság az emberben: valóság. Rajta keresztül kapcsolódik az anyaghoz, lényének anyagi valóságához, hogy annak mestere legyen. Ezt saját valóságának megváltoztatásával kell megvalósítania. Nincs más út az isteni lét felé. Az ember meg kell, hogy értse és le kell, hogy győzze a helyes és a helytelen, a jó és a rossz törvényeit. Végig kell haladnia a tudás, majd a transzfiguráció útján. Ki kell, hogy vonja az örököt az ideiglenesből. Utat törve az idő és az anyag birodalmain át, megadatik neki a szükséges eszköz, hogy tanuljon belőle és végül meghaladja azt. Bár ez a folyamat nem automatikus, az emberi lény elkerülhetetlenül áthatol egy adott pillanatban az illúzió fátylain és felfedezi saját valódi természetét annak beteljesítése érdekében. Ez mindaddig folytatódik, amíg minden ember meg nem találja az abszolút szabadság útját.
Az anyagi világon túl, a szellemi valóság egy hatalmas egységesítő és átalakító valóság. A test elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyén végighaladjon az önismeret ezen útján e szellemi természettel egységben, ennek legnagyobb kifejezésében.
De ha az emberi egyén megistenülési folyamata elkerülhetetlenül több emberi életre is hatással van, akkor hogyan lehet összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy az emberek, mint egyének egyre inkább kötődnek saját egyediségükhöz? Az ember elfogadja a szabadságvesztést szakmai téren vagy a közösségi élethez szükséges társadalmi kötelezettségek tiszteletben tartása mellett. Az oktatás arra tanította, hogy mérsékelje szükségleteinek és vágyainak lobbanékonyságát, hogy tiszteletben tartsa ezeket a szabályokat, minden egyén sajátos egyéni módon érve el ezt. Ha egy csoporthoz tartozás és egy csoport részévé válás képes felvillanyozni és táplálni misztikus érzelmességét és lelkén keresztül megnyitni őt a közösség szellem befogadására, ez ugyanakkor nem jelent-e egy elidegenedést és szabadságvesztést is?
Önálló, szabad egyéniségnek lenni …
Át tudjuk alakítani önmagunkat, míg figyelmen kívül hagyjuk mások fejlődését? Ez egyike az út legnagyobb paradoxonjainak. Az egyénnek ki kell oldania szabadsághiányának legszorosabb csomóját. Majd megválaszolhatja a szabadság kérdését, felfedezve a szabadság és egység legfelső oktávját. Az egység élő és összekötő tonalitássá válik, ami mindenben lehetőségként jelen van, amelyet ugyanakkor mindannyiunknak együtt kell létrehozni. Akkor a világ már nem lesz többé tőlünk különálló vagy rajtunk kívül álló.
