A szabadság érzésének emléke
Az ember, a földi ember vágyakozással születik. Kíváncsisággal, vággyal, hogy felfedezzen, hogy többet tudjon meg a körülötte lévő valóságról. Egy olyan valóságról, amit majd életnek fog tartani, sokféle változással teli életnek.
Az ember, a földi ember egy intuitív tudást is birtokol, egy másik valóság emlékét, egy olyan valóság iránti vágyakozást, ami eltér a földi valóságtól. Egy magasabb rendű valóság rejlik benne. Az a vágyakozás, az az igény, hogy felfedezze ezt a magasabb rendű valóságot, többnyire már a születéstől kezdve elhomályosul, háttérbe szorul a földi valóság hatásai miatt.
A földi tudatállapotot leginkább azok a vágyak határozzák meg, amelyek bármi iránt felmerülnek az életút során. Hacsak nem vagyunk elég szerencsések, hogy olyan környezetbe kerüljünk, amelyik támogatja az intuitív vágyakozást, a veleszületett emlékezetet, a tudatállapot elkerülhetetlenül földi tudatállapottá válik, olyanná, ami megfelel az adott ember sokféle szükségletének. Intrika, rajongások, örömök és bánatok. Legalábbis úgy tűnik.
Ahogy az élet halad, a vágyak változnak, a világ változik, a tudatállapot változik. Idővel, talán sok idő alatt, vagy akár sok élet és rengeteg tapasztalat után, ahogy a mai világban is, a vágyak csillapodni kezdenek, kevésbé lesznek fontosak. Ekkor küzdelem következik az életért, harc azért, hogy fenntartsuk azt a tudatállapotot, amit valósnak érzékelünk. A nézőpontok és az élethelyzetek változnak, a földi vágyak pedig mélyebbé válnak, befelé irányuló értelmet nyernek. Előfordulhat – akár fokozatosan, akár hirtelen –, hogy az ember elfordul a külső csábításoktól, és önmaga felé fordul. Felmerülhet, felébredhet álmából az a kezdetektől fogva meglévő, ösztönös belső vágyakozás – valami más után, a szabadság érzésének emléke –, ami aztán kapuvá válik: a vágy és a szabadság kapujává.
