„Senki sem különálló sziget, egész önmagában véve; minden ember a kontinens egy darabja, az egésznek egy része”
John Donne (1572-1631)
Néha ötletekkel a fejemben ébredek. Ezek egy szó, egy kifejezés, egy kép formájában jelennek meg. Ma egy aranykalászos búzamezőt láttam, ahogy a nap alatt a szélben táncol.
Egy gondolat-érzés szikrája pattant ki [a fejemből] a „mag” szó nyomán. Az az érzésem támadt, hogy minden mag, bármilyen törékeny is, a napfényt keresve csírázik ki, amikor együtt éri őket ez a fény, az erejük százszorosan megsokszorozódik. Magam elé képzelve a búzaszálak harmonikus táncát úgy éreztem, hogy a magok tömege tisztában van a saját erejével.
Úgy képzelem, hogy lényünk magja csak akkor marad életben, amikor a természetfeletti erejét keresi harmonikus módon, amikor összekapcsolódik mások lényének a magjával, azokéval, akikkel a napi életünk során találkozunk. „Namaste!” Ily módon a bennem lévő Isten a benned lévő Istent üdvözli.
A metafizikus költő, John Donne azt mondta, „Senki sem különálló sziget!” – kortársa, William Shakespeare (1564-1616) próbára tesz minket, amikor a Hamlet-ben kijelenti: „Lenni vagy nem lenni! Ez itt a kérdés.”
Aztán megértettem, hogy akkor vagyunk igazán önmagunk, amikor ráébredünk arra, hogy transzcendentális kölcsönhatásban állunk más lényekkel. Ez egy lényeges kapcsolat: olyan cserefolyamat, ami növeli lényünk Világosságát.
Ezt az érzést-gondolatot a jelenbe, a közösségi hálózatok, és a gyors, könnyed emberi kapcsolatok idejébe helyezve, úgy képzelem, hogy az Uber-sofőr, akivel nagyon rövid ideig érintkezem, olyan lényeggel rendelkezik, ami párbeszédet folytat az enyémmel. Együtt magvak vagyunk a napfényben. És az esszenciáink – zseniális módon – a napfény által növekednek, boldogan, szikrákat cserélve, amelyek minden szó vagy csend által gazdagítanak minket. Ezekben a pillanatokban vagyunk igazán Emberi Lények.
