Vajon tudatos megfigyelői vagyunk a mindennapi időnknek? Különféle idők léteznek – Kronosz és Kairosz…
Kronosz a percekben, órákban, napokban, hetekben, években mérhető időt jelenti…, míg Kairosz kiemel minket az idő szokásos értelmezéséből és az értékes és tartalmas pillanatokat fejezi ki.
Sok évvel ezelőtt volt egy maradandó élményem. Egy barátommal meglátogattunk egy hegy tetején álló várromot. Egy almafa alatt érett almák voltak. Felszedtem néhányat. A barátom talán nyolc méterre állt tőlem és rám mosolygott.
Hirtelen megszűnt az időérzékem. Intenzív módon éltem át a jelent. Úgy éreztem, hogy mentes vagyok minden gondolattól, érzéstől és vágytól, még önmagamtól is. A mindennapi gondok, e világ terhei, a vállamon lévő súly eltűnt… Csak a végtelen szabadság és mélységes béke érzése maradt. Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, a világ teljesen új volt a számomra. Ott álltam az abszolút jelenben, a múlt és a jövő között.
Ez a várromok között megélt élmény, az örökkévalóság megízlelése talán csak másodpercekig tartott, de kimondhatatlan pillanatokkal gazdagított. Nem tudom megmagyarázni, hogy milyen érzés volt – de csodálatos volt.
Talán a barátomnak köszönhetem ezt az élményt? Vagy belülről jött? Vagy – isteni sugárként – az örökkévaló tört be a mulandó időbe?
Kronosz és Kairosz
Élményemet azzal a kétféle idővel szeretném összefüggésbe hozni, amiről az görögök beszéltek: kronosszal és kairosszal.
Kronosz a percekben, órákban, napokban, hetekben, években mérhető idő, ami periodikusan, ciklikusan telik …, a konkrétan, ritmusszerűen érzékelt idő, mint például az évszakok váltakozása.
Az idő német elnevezése (Zeit), a német Zit szóból ered, ami azt jelenti, hogy megosztani, részekre tagolni.
Kairosz kiemel minket az idő szokásos (mérhető) értelmezéséből. Kairosz az értékes és tartalmas pillanatokat fejezi ki.
Mindennapi életünk során a kronosz-t tapasztaljuk, valamint tudatos megfigyelőként a kairosz aspektusait. Az idő hol lassan, hol gyorsan telik, szubjektív módon, nagyon különbözőképpen érzékeljük a múlását.
Ha valaki túl keveset aludt, akkor az idő lassabban telik a számára. Vagy ha az illető unatkozik, akkor az idő gyakorlatilag megáll. Ebben az esetben az idő túl kevésnek tűnik – nem a „Carpe Diem” „élj a mának” mondást követi?
Vajon felgyorsíthatja az ember az időt, ha például sudokuzik, vagy tv-t néz? Nem, ilyenkor „elpocsékolja” az időt. Nem használta fel tevékeny módon, hanem csak hagyta, hogy teljen, sőt talán vesztegette. Vagy tudtán kívül elszalasztotta azt az időt, aminek értelme lehetett volna?
A nagyon tudatosan átélt események és intenzív emberi találkozások során az idő repül, mint például a csodálatos nyaralás alkalmával, amikor minden nappal egyre gyorsabban telik. Ugyanez érvényes egy hobbi tevékenység során való erős koncentrálásra, sőt a feszített, illetve jó értelemben vett fárasztó munkanapokra is.
Hasonló módon álmunkban órákig vagy napokig tartó eseményeket élhetünk át, holott talán csak néhány percre szunnyadtunk el.
Egy gyermek születése olyan, mintha kívül esne az időn… és ugyanez a helyzet a „távozás”, a haldoklás folyamatával is, ami átcsúszik az időtlenségbe. Az éber állapotból alvó állapotba való átmenet szintén kívül esik az idő múlásán.
Az éntudattól való eltávolodás
Amikor az ember fáradt, vagy unatkozik, nem él tudatosan a mostban, és nem éli át tudatosan a jelen pillanatot. Amikor azonban valamilyen módon a tevékenységére, vagy az előtte lévő személyre figyel, akkor eltávolodik az éntudatától. Ilyenkor az idő elveszti a jelentőségét.
Az egó figyelemmel kísérheti a munka idejét. A szív vagy a lélek azonban egyszerűen csak átéli vagy elszenvedi az eseményeket. Tehát az ember dolgozhat három órát vagy nyolc órát. Az idő ebben már nem játszik szerepet. A lélek számára nyolc óra épp olyan hosszú vagy rövid idő, mint három óra.
Az ember ilyenkor szolgálatban van. Azt lehet mondani, hogy amikor az ember valóban szolgál valamit vagy valakit, akkor Istent szolgálja.
Szolgálatban lenni azt jelenti, hogy a pillanatnak élni, önfeledten átélni a pillanatot.
Az Újszövetségben kairosz azt az időt fejezi ki, amikor Isten cselekszik.
A templom ősi kifejezés Isten házára, olyan helyre, ahol Isten megmutatkozhat az időben. A templom a csend helye. Amikor elcsendesedünk, meghallhatjuk „a csend hangját”. Kiléphetünk az időből, felemelkedhetünk a lélek helyeire és dimenzióiba. Az idő pedig szinte az örökkévalóságig tágul.
A keresztény hagyomány templomaiban találkozunk a kereszttel, ami csodálatos jelkép, mivel megmutatja, hogy az örökkévalóság hogyan ereszkedik bele az időbe.
A kereszt vízszintes gerendája a világra mutat, az idő múlására, az emberi tapasztalatszerzés területére – „az örökkévalóság gyakorlóiskolájára”. A mi világunkat idővel és térrel (végességgel és korlátoltsággal) jelöli, az ellentétpárok világaként, ahol az egyik soha nem lehet meg a másik nélkül, akárhogy is próbál az ember változtatni ezen. Jóság-gonoszság, nappal-éjszaka, férfi-nő…
A függőleges gerenda arra utal, hogy az időn és téren túl létezik valami más is, valami természetfeletti dolog, út az istenihez.
Átalakulás
Amikor az ember Isten templomában van, vagy belép szíve legbelső terébe, átérezheti a benne lévő időtlen dimenziók teljességét (a latin dimensio szó kiterjedést jelent), lélektereken hatolhat át úgy, hogy később azt mondhatja, hogy sokáig volt ebben az állapotban.
Az „Isten templomában” eltöltött (óra szerinti) rövid idő azt az érzést keltheti, hogy heteket töltöttünk el ott. Az ember belső „templomában” átélheti azt, hogy egy magasabb rezgési térbe emelkedik fel. Miután behatolt (a függőleges síkon lévő) „isteni birodalmakba”, ismét visszatér régi földjére (a vízszintes síkra). Végül kilép a templomból a hétköznapi életbe.
Ahol a kereszt vízszintes és függőleges gerendája találkozik, az a pont az idő és az örökkévalóság metszéspontja. Itt találkozik az örökkévalóság az idővel.
A kinyújtott kezű ember a keresztet jelképezi, ahogy az Leonardo da Vinci Vitruvian Man című művén [Vitruvius-tanulmány] látható. Középen, az ember szívében felébred az örökkévalóság, ami már hosszú ideje szunnyad ott.
Az időtlenségbe való fokozatos belemerülés, a benne rejlő isteni mag szolgálata révén az emberi lény minden struktúrájában, egészen a szervekig, átalakulhat egy magasabb vibráló lénnyé, amely meghaladja az időt és a teret.
Innen ered a Márk 1. evangéliuma 15. versében található felkiáltás: „Betelt az idő. Elközelgett Isten országa. Térjetek meg, higgyetek az evangéliumban.”
Ez egy felébredés kronosz idejéből a kairosz idejének megtapasztalásába.
Utunk lényünk közepére, az idő középpontjába vezet, ahol nincs többé idő.
A kereszt metszéspontjában található a folytonos jelenben való élet, a kairoszi ébrenlét és a pillanat átélése.
Ez az a hely, ahol az ember megnyílik Isten felé.
Itt kapcsolódik össze egymással az idő és az örökkévalóság.
