A faluban volt egy kislány, aki szeretett kijárni az almafához. Szinte naponta felment a dombra, hogy üdvözölje és leült a fa lábához játszani. Gyakran mintha a fa is játszott volna vele, ingatta az ágait a szélben, hagyta, hogy a gyerek elérjen egy almát, néha pedig lepottyantott egyet a számára. Ez így ment éveken keresztül, ahogy az évszakok váltották egymást.
Mígnem egy nap, úgy tűnt, valami megváltozott. A fa látta, hogy a kislány lehajtott fejjel, csüggedten jön fel a dombra, ezért megkérdezte tőle:
-Nocsak, mi történt? Sosem láttalak még ilyennek.
A lány erre sóhajtva azt felelte:
–Ó, nem tudom, csak egy kicsit szomorúnak érzem magam.
Hogy felvidítsa, a fa azt mondta neki: –Gyere, játsszunk, akkor talán felvidulsz – és megrázta az ágait, a levelei pedig finoman megsimogatták a kislány arcát.
-Ó, hagyj, nincs kedvem játszani. – válaszolta a lány – Pénzre van szükségem, hogy megvegyem azokat a dolgokat, amikre szükségem van.
–Rendben – mondta az almafa – nekem nincs pénzem, de elviheted az almáimat a piacra és eladhatod őket. Akkor lesz pénzed és megveheted mindazt, amire szükséged van.
Így is történt, és a kislány, aki egy pár év múlva fiatal nővé cseperedett, az almákért kapott pénzen minden szükséges dolgot meg tudott venni magának. Ez alatt a pár év alatt boldognak érezte magát.
Egészen addig, amíg egy napon a dolgok teljesen másképp alakultak. Az almafa megint lehajtott fejjel látta közeledni a barátnőjét és megkérdezte tőle:
–Mi a baj? Nem szeretem, ha ilyen vagy. Mi történt?
A fiatal nő megvonta a vállát és azt mondta: –Hát nem tudom, mi van velem, de már nem vagyok elégedett.
Az almafa így válaszolt:
–Talán segíthetek neked, mondd el, mi bánt.
A fiatal nő azt felelte:
–Fára van szükségem, hogy házat építhessek magam és a párom számára. Sok pénzt gyűjtöttünk össze, de nem eleget, mert a fa drága.
–Ó, – mondta az almafa – de hát ezen segíthetek. Fogd az ágaimat, elég vastagok és erősek.
Ezzel a vastag, erős ágakat lefűrészelték, a nő pedig felépíthette a házát és elkezdhette a saját életét. A dombon álló almafának csak néhány kisebb ága maradt, és a nő megint boldog volt egy ideig.
Sok évvel később egy napon, az almafa egy felnőtt asszonyt látott közeledni súlyos léptekkel fel a dombra.
–Jaj de örülök, hogy megint látlak. Hogy vagy?
-Ó, köszönöm, jól – felelte az asszony látszólag könnyedén.
–Nos, ez nem hangzik valami meggyőzően. Történt valami? Segíthetek? – kérdezte az almafa.
–Nem is tudom, de most, hogy a családom felnőtt és minden gyerekem a maga életét éli, egyszerre rájöttem, hogy sosem voltam távolabb az otthonomtól, mint a falu határa. Szeretnék utazgatni, világot látni és más emberekkel találkozni. Ehhez azonban szükségem lenne egy csónakra.
–Ó, de hát ebben segíthetek neked! Fogd a törzsemet, nézd milyen vastag. Könnyen készíthetsz egy csónakot belőle és bárhová elmehetsz vele.
Így is történt, és az almafából csak egy széles, erős tönk maradt a falu melletti dombon.
Sok-sok évvel később egy hajlott hátú öregasszony közeledett a dombhoz, ahol az almafa tönkje állt türelmesen várakozva. Nem egy gyerek vidám szökdelésével, nem is egy életerős asszony járásával közeledett, hanem megfáradt, botladozó, tétova léptekkel. A fatörzs megszólította az öregasszonyt:
–Milyen szép, hogy megint meglátogatsz engem!- kiáltotta, mivel felismerte benne az egykori kislányt.
–Hogy vagy? Mi történt veled, mióta nem láttalak?
Csak egy halk sóhaj volt a válasz.
–Gyere egy kicsit közelebb, nem hallom, amit mondasz – mondta a fatönk – de helyezd kényelembe magad, pihenj le, van időm bőven.
Még mélyebb sóhaj volt erre a válasz és az asszony nagyon lassan közelebb ment a fatönkhöz.
–Mire van szükséged? Almára vagy fára?
–Nincs szükségem már semmire – volt a válasz – csak egy helyre, ahol megpihenhetek.
Azt mondta erre a fatönk:
–Gyere, ülj le ide a tönkömre, rajtam megpihenhetsz, mivel látom, elfáradtál.
És az asszony körül friss ezüstfehér virágos gallyak sarjadtak ki a napfény felé.
______________
Forrás:
A Bhagavad Gita 18. fejezetének személyes értelmezése.
