Réges-régen, egy távoli galaxisban létezett a teremtményeknek egy csoportja, akik a megjelenésüknél fogva kiérdemelték a „szürke urak” nevet.
Egy mese a kozmoszból
Sok eonnal ezelőtt ezek a kis lények úgy döntöttek, hogy a saját elképzeléseik szerint átalakítják a kozmosz szabályait és törvényeit. Abban az időben még fiatalok voltak, nem voltak nagyon tudatosak, és ezért hagyták, hogy egy a sötétségből, a létezés mélységeiből eredő impulzus befolyással legyen rájuk. Ily módon szembeszálltak a kozmikus fejlődés alapjául szolgáló tervvel. Nem voltak tisztában a következményekkel. Nagy árat kellett fizetniük ezért.
Mivel elvesztették saját teremtő erejük jelentős részét. Alakjuk kisebb lett és szürkévé váltak. A pezsgő, tiszta őserőkhöz való hozzáférés el volt zárva előlük, és ettől kezdve csak közvetetten vettek részt az életben azáltal, hogy más lényeket befolyásoltak, energiát vontak el tőlük, és így hozták létre a saját tapasztalataikat. A legfőbb teremtő megengedte nekik, hogy ezt tegyék; megengedték nekik, hogy megközelítsenek más életformákat és próbára tegyék őket. A szürke mesterek feladata az volt, hogy szembeszálljanak a feltörekvő fajokkal. Meg kellett tanulniuk bízni önmagukban, és ellenállni más lények kísértéseinek. Mielőtt a tapasztalatlan fajok bármelyike elérhette volna a fejlődés következő fokozatát, a szürke lények próbára tették őket.
Így váltak a világűr határőreivé.
Céltalanul bolyongtak, már nem találtak értelmet a létezésükben, és egy bizonyos ponton fel is hagytak a létezés értelmének kérdésével. Egy nap új kozmikus régióba érkeztek, ahol egy hatalmas alvó emberre leltek. Az óriás olyan nagy volt, hogy betöltötte az egész teret, ahol aludt. Úgy tűnt, semmi sem zavarja mély álmában. A kis szürke emberkéket lenyűgözte az óriás mérete.
A bennük rejlő ösztönnel megérezték a hatalmas lény titkát: az álmait. Minden, amit álmaiban kívánt, valóra vált. Ily módon létrehozott egy naprendszert egy életet adó nappal és csodálatosan formált bolygókkal. Mindeme égitesteket a legkülönfélébb életformákkal ruházta fel, tűz- és fénytestekkel, szilárd anyagtestekkel és olyanokkal is, amelyek a víz hullámaiból alakultak ki. Csakúgy, mint a hajdani „szürke uraknak”, ezeknek a teremtményeknek is fokozatosan öntudatra kellett ébredniük. Addig azonban még hosszú út állt előttük. Pontosabban, a hatalmas emberi alaknak kell majd egy napon felébrednie bennük, amikor „az idő beteljesedik”. Ez egyben a saját beteljesedésüket is jelentené. A hatalmas lény felébredése teremtményeinek fejlődésétől függött. A szürke urak azonban semmit sem tudtak erről. Érkezésük viszont megváltoztatta az óriás álmait. A kis szürke lények úgy döntöttek, hogy ezeket az álmokat saját javukra fordítják, és saját legbensőbb vágyaikat és kívánságaikat kezdték sugallni neki. Áloméletének részévé váltak; és anélkül, hogy erre gondoltak volna, az óriás világának részévé váltak.
Az első éjszakán a hatalmas ember királlyá változtatta magát a kedvükért, aki egy hatalmas királyságon uralkodott az egyik bolygóján, és nagy vagyonnal rendelkezett. A szürke urakat lenyűgözte pompája, és elmondták neki saját kis kívánságaikat. Egyikük gyönyörű virágos mezőkre vágyott, egy másik pedig kalandra és nagy utazásra a bolygó körül.
A király, aki valójában a hatalmas alvó ember volt, mindezeket a dolgokat megálmodta – és ezzel azok valóra váltak. A kis emberek örültek és kívánságaik kezdtek egyre becsvágyóbbakká és különlegesebbekké válni. Néhányan kincsekkel teli arany ládákat kívántak, mások egy kastélyban akartak élni, megint mások pedig repülni akartak.
Egy idő után egyre többet követeltek, mivel már nem voltak elégedettek azzal, amit eddig kaptak. Kapzsiságukban is egyre többször összecsaptak. Mindegyikük több helyet követelt magának, több gazdagságot, több vagyont, izgalmasabb kalandokat. Minden vágyuk egyre túlzottabbá és erőszakosabbá vált – az óriás pedig megadta magát. Az eredmény a szürke urak közötti háborúk és a bolygó kizsákmányolása volt. De minél inkább teljesítette a kívánságokat, a hatalmas ember annál üresebbnek érezte magát. Álomélete zavarossá vált.
Míg aztán egyszer egy halk hangot hallott: – Ébredj fel álmodból és kelj fel. Igát vettél magadra.
Saját belső hangja szólt hozzá. Fokozatosan magához tért és rájött, hogy elmerült a kis lények kívánságaiban.
A szürke urak sokkot kaptak, és nagyon összezavarodtak. Megdöbbenve vették észre, hogy kívánságaik és álmaik már nem válnak valóra. Úgy érezték, hogy valaki kívülről figyeli őket, de belülről is.
Az óriás látta a szenvedésüket és a kétségbeesésüket és együttérzés támadt benne irántuk. – Segíthetek rajtatok – mondta szívélyesen.
Elmagyarázta nekik, hogy lényük mélyén élnek a saját vágyaik és álmaik; álmok, amelyek a saját eredetükből fakadnak, és arra bátorította őket, hogy hallgassanak a belső hangjukra, és akkor megtalálják a saját útjukat a boldogsághoz és a beteljesedéshez.
A szürke teremtmények felismerték szeretetének és megbocsátásának erejét. Megtanította nekik, hogyan győzzék le belső akadályaikat, és hogyan kapcsolódjanak a valódi természetükhöz.
A kis mesterek eleinte kételkedtek, de aztán kezdték felismerni, hogy az óriás igazat beszél. Hagyták, hogy átjárja őket a bölcsessége, és érezték, hogy ez egy olyan forrást nyit meg bennük, amelyből tiszta energia és teremtő erő árad. Felismerték, hogy ők maguk a saját boldogságuk építői, és hogy az igazi beteljesedés nem külső impulzusokból, hanem belső lényükből származik. Ez aztán a hatalmas emberre is hatással volt, mivel az ébredése felgyorsult. És nemcsak az övé, hanem a bolygó többi életformájáé is, amelyekbe most már a szürke urak is beletartoztak.
Nagy megdöbbenésükre rájöttek, hogy hirtelen újra kapcsolatba kerültek az eredeti élettel, és harmóniában érezték magukat a Mindenséggel. Szemük megnyílt, lehetővé téve számukra, hogy új módon érzékeljék a világegyetem valóságát és a teremtés fejlődését. Idővel a többi teremtmény már nem „szürke uraknak” nevezte őket, hanem „sugárzó teremtőknek”, mert egykor szürke bőrük színnel telt meg, és egész testük belső szépségtől ragyogott.
Felébredt bennük a hatalmas óriás. És most már nem voltak kicsik, hanem munkájának eszközeivé váltak. A kapzsiságuk által megrongált bolygó elkezdett regenerálódni és új pompájában ragyogni. A hatalmas lény irgalma és az iránta való odaadásuk volt az átalakulás kulcsa. A „sugárzó teremtők” egy része az óriással maradt; ruháivá, végtagjaivá, érzékeszerveivé váltak, amelyekkel a bolygón cselekedhetett. Minden rajta lévő életforma az öröm, a tudatosság és az egység egyre magasabb szintjein bontakozott ki.
A „sugárzó teremtők” egy másik része továbbment. Mert az univerzum várja azokat, akik önmagukra találtak, és akik impulzusokat adnak az ébredéshez.
