Számos történetben, mítoszban és mondában a kelták egy „Másik világ” létezéséről számolnak be. Leírásaik újra és újra egy olyan világba kalauzolnak minket, ahol, például, a mi időérzékelésünk egyáltalán nem létezik.
A kelta nép lelkének szellemi fejlődése – 14. rész
(vissza a 13. részhez)
Ez a „Másik világ” egyéb néven is szerepel, például az Ifjúság földje, vagy Az örökéletűek földje.
A “Másik világ” nem egy olyan ország volt, ami az egyszerű, földi ember számára elérhetetlen, különben természetesen semmit sem tudnánk róla.
A kelták a “Másik világot” mindig nagy becsben tartották és olyan helynek vélték, ahol a bölcsesség, illetve az istenek laknak, egy olyan dimenziónak, ahol a költők érzik a leginkább otthon magukat.
Ebben a világban volt a bölcsesség kútja is, az ír mitológiában úgy szerepel, mint Conla kútja, illetve Segais kútja. Manannan, a tenger istene és a “Másik világ” királya azt mondja, hogy ebben a kútban öt lazac* van, és öt forrás fakad belőle, ami megfelel az öt érzéknek. Mindenkinek, aki tudáshoz akart jutni, ebből a kútból kellett innia, és azok, akik az öt érzék forrásaiból is ittak, a művészemberek voltak. Ezek természetesen a bárdok és a költők.
A bölcsesség kútjából való ivás az Eddában is szerepel, ahol Odinnak Mimir kútjának isteni nedűjéből kellett innia ahhoz, hogy úrrá legyen a beszéd erején.
A “Másik világba” azonban nem volt könnyű eljutni. Az embernek vagy valami különös dolgot kellett tennie, vagy meghívást kellett kapnia oda. Ez a meghívás azonban gyakran úgy történt, hogy az illető nem is tudott róla. Más szóval, amikor a meghívók érdemesnek tartották az illetőt rá, akkor egyszerűen odavitték.
Ennek a különleges területnek a földrajzi elhelyezkedése változó volt, mert néha a tenger mélyén, néha egy hegy belsejében vagy az óceán közepén volt található. Egy dolog azonban biztosan elmondható róla: ez az ország elvileg Írország közvetlen közelében volt.
Ha egy misztikus helyre gondolunk az óceán közepén, akaratlanul is az elsüllyedt Atlantisz jut az eszünkbe. Ez bizonyára nem meglepő, mivel W.Y. Evans Wentz szerint Atlantisz elsüllyedt földje bizonyosság volt a kelták számára, és a “Másik világ” egyértelműen kapcsolatban állt vele. Evans Wentz úgy gondolja, hogy ennek a kontinensnek az elsüllyedése mély nyomot hagyott a régiók későbbi lakosságának a lelkivilágában és ezért mítoszokat és legendákat költöttek Atlantisz elsüllyedt földjéről.
Rudolf Steiner is megemlíti írásaiban, hogy a kelta druidák által mesélt történetek tudatalatti emlékeken alapultak.
A kelták meg voltak győződve arról, hogy Atlantisz létezett a távoli múltban és fokozatosan süllyedt az óceán mélyére. Ezt az ősi emléket egy még régebbi emlékkel, az elveszett paradicsommal kapcsolták össze. Mind a két emlék megmaradt az emberek lelkében, akik később leírták ezeket és ezek képezték az általunk ismert mítoszok és mondák forrását.
A “Másik világ” volt a kelták halott hőseinek menedéke, valamint azoké az isteneké, akik visszavonultak ebből a világból. A “Másik világ” birodalma az örökéletűeké volt, ahol bármi megtörténhetett és ahol nagy tetteket hajtottak végre. Az élet ott tökéletessé vált, és tovább folytatódott az étel, ital, szerelem és boldogság minden örömével.
A “Másik világ” olyan szép és csodálatos volt, hogy az ékesszóló kelta költőket lírai zenés költemények alkotására ihlette.
Sok csodálatos történet maradt fenn számunkra a “Másik világba” tett utazásokról, sőt egy új elbeszélő műfaj is született általuk: az Immrama.
Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a régmúltban élő népek még tisztánlátók voltak, így az étertestükkel képesek voltak érzékelni az istenek világát. Az ő világuk másképp nézett ki, mint a miénk.
A beavatott druida kétségtelenül látta az isteneket, tudott velük tanácskozni és aszerint vezette a népet. Idővel azonban ez a tisztánlátás elhalványult, végül pedig eltűnt, utat engedve a jelenlegi tudatunknak, amelyik sokkal inkább a fizikai világra irányul.
Ha akkor a tisztánlátó druidák még láthatták az isteneket, később már csak az elemi lények észlelésével kellett beérniük, amelyeket Írországban „tündéreknek” neveztek. Ezért egyes növényeket, fákat és forrásokat nagy becsben tartottak, mert azok bizonyos elemi lények lakhelyei voltak.
Hans Gsänger „Írország” [3] című könyvében azt írja, hogy a “Másik világ” nem csak az ír keltáknál található meg. A görögök is tudtak a nyugati óceánban lévő távoli földről. Beszéltek egy szigetről, ahol kivételes esetekben az egyszerű emberek is boldog élethez juthattak.
A görögök szerint az óceán nyugati, sötét régióiban, ahol egyben a menny és a föld szülőhelye és végtelenje is található, Atlasz titán és lányai, a Hesperidák éltek.
A Hesperidák egy szigeten laktak, ahová hajóval nem lehetett eljutni, és ott őrizték az aranyalmákat, melyekhez közönséges ember nem juthatott hozzá, csak azok, akik emberfeletti tettekre képesek.
Aiszkhülosz, Pherecydes [Pherecidész] és Apollodórosz úgy vélte, hogy Atlasz és Hesperidái a Rhipäen [elnevezésű] óceántól északra laktak, tehát Hipereborea szomszédságában. Herculesnek tehát hosszabb utat kellett megtennie ahhoz, hogy megszerezze a Hesperidák aranyalmáit, mint ahogy azt korábban gondoltuk!
A régi görögök említést tesznek a hiperboreusokról, ahogy Herodotosz és Pausanias is. A hiperboreusok vallását Apollón uralta és ezért a kelták és a germánok Bel-, illetve Nap-vallásához hasonlítható.
A hiperboreusok elvileg paradicsomi állapotok között éltek, amelyben az ember még nem vált halandóvá a bukása által.
„Hosszú életűeknek” is nevezték őket, mert olykor évszázadokig vagy évezredekig is éltek. Rudolf Meyer ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a finn eposzban, a Kalevalában, Vejnemöjnen, az ősi énekes és varázsló hétszáz évig feküdt az anyja méhében, mielőtt megszületett. Ez már arra utal, hogy a hiperboreai korban az embernek éteri fény alakja volt, nem a halált ismerte, hanem az életformájának változtatását és átalakítását vagy megfiatalítását.
A korábban említett „Immramával” a „Másik világban” is találkozunk. Ezek olyan emberekről szóló történetek, akik rátalálnak a másik, érzékeken felüli világra és ott különleges élményben részesülnek.
Az Immramában lévő állapot jellemzői a következők:
- Az embernek többé nincs fizikai teste,
- csak paradicsomi almákkal táplálkozik,
- nincs érzékiség, sem szexualitás,
- más az időérzékelése,
- a halandók halálának pillanata és oka ismert a “Másik világban”.
A történetek gyakran (de nem mindig) egy bizonyos beavatás leírásai, amit színes és képzeletdús képekben jelenítenek meg.
Az Immramák a görög Odüsszeusz kalandjaira emlékeztetnek, és a kelták úgy ismertetik ezeket az élményeket, ahogy a görögök elképzelték a hiperboreusok életét. Az egyik leghíresebb Immrama Fionn mac Cumhaill fiának Ossziánnak, avagy Oisinnak a története.
William Butler Yeats [1] ír író művészien ábrázolta Osszián életrajzát a következő történetben:
Osszián bolyongásai
Ossziánt egy Niamh nevű tündér vezette a “Másik világba” egy fehér lovon. 300 évig élt ott nyugalomban és békében a tündérével, de aztán Ossziánt elfogta a honvágy, és szeretett volna visszatérni Írországba, hogy újra csatlakozzon szeretett családjához, a Fiannákhoz. Felesége, Niamh tündér háromszor is óva inti őt attól, hogy visszatérjen szülőföldjére és azt is elmondja neki, hogy már sohasem fog találkozni azokkal, akiket ismert. De minden hiába. Osszián visszatér, és legnagyobb bánatára rájön, hogy a felesége igazat mondott. És Írország hogy megváltozott! Miután kitalálja, hogy mennyi ideje volt távol, lovával végigjárja mindazokat a helyeket, ahol valaha a családja, a Fiannák éltek, de már nem lát egyetlen ismerőst sem. Aztán találkozik egy embercsoporttal, akik egy nehéz sírkövet cipelnek a temetőbe. Megkérik a fiatalembert, hogy segítsen nekik, mire Osszián lehajol, de leesik a lováról. Abban a pillanatban, amint a lába földet ér, a lova visszatér tündérországba, Osszián pedig hirtelen öreg, vak és megtört emberré változik!
(folytatás a 15. részben)
_______________
Források:
[1] William Butler Yeats, The wanderings of Oisin [Osszián bolyongásai], London: Kegan Paul & Co, 1889
[2] Caitlín Matthews, The Elements of Celtic Tradition [A kelta hagyomány elemei] , Element Books, 1989
[3] Hans Gsänger, Irland. Insel des Abel. Die irischen Hochkreuze [Írország, Ábel szigete. Az ír nagykeresztek], Verlag Die Kommenden, 1969
* A fordító megjegyzése:
A kelta legenda szerint a lazac az összes élőlény közül a legrégebbi. Más bennszülött népekhez hasonlóan a kelták is úgy vélték, hogy az állatoknak szellemük van, és hogy minden faj egyedi energiákkal, illetve értékekkel rendelkezik. Néhány állatnak gyógyító képességet (például indián gyógyító szellemek) tulajdonítottak, míg másokat végzetesnek vagy bűbájosnak tartottak. A lazac a bölcsességet képviselte.
(Forrás: Wikipédia)
