LOGON: A szellemi út valódi énünkhöz vezet. Mit jelent az önvaló az ön számára?
Cunz: A szúfizmus az iszlámhoz tartozik. Mi egy tér-idő világrendben hiszünk, ami a fátyolnak ezen az oldalán van, aminek az ellentéte egy tértől és időtől független másik világ. A kettő összetartozik, mint egy érem két oldala, és ez az érem Isten kezében van. Tehát az Isten közelségéhez vezető út, amire annyira vágyunk, nem az egyik világból a másikba vezet, hanem egyik lábunkkal ebben a világban állunk, a másikkal pedig a másikban.
Természet szerint be vagyunk börtönözve az anyagba (a testbe és a finom-anyagi lélekbe) és ezáltal félembernek érezzük magunkat. A legbensőbb lényünk azonban – akár tudunk róla akár nem – egy másik világgal való kapcsolat után vágyakozik, hogy egésszé válhasson, hogy egységben élhessen. Amikor a másik világ felé vezető út megnyílik, akkor az anyagi lelkünket elárasztják azok a szellemi erők, amelyek ott várnak ránk és ennek megfelelően a lelkünk „szellemmel áthatottá” válik.
A szúfizmusban azt tanuljuk, hogy legjobb esetben is csak arra vagyunk képesek, hogy elképzeljük a kezdő lépést. A kezdő lépés megtétele után átalakulunk és más szemmel nézünk a következő lépésre. Azt is mondják, hogy minden egyénnek megvan a maga személyes titka Istennel, ami a többiek számára nem ismeretes. Ennek értelmében azon tűnődök, hogy az itt elhangzott kérdések nem ringatnak-e minket abba a hitbe, hogy van egy megismételhető folyamat, valami olyasmi, mint egy recept. Vajon elképzelhetünk-e egy „önvalót” anélkül, hogy megtapasztalnánk? Mivel azonban a tájékozódás utáni vágy jogos, ezért a fenntartásaim ellenére megpróbálok valamiféle válasszal szolgálni.
Kicsoda az ember, amíg rá nem ébred az önvalójára?
Amikor az ember alapvető szükségleteinek kielégítésére törekszik, felébred benne az a vágy, hogy elismerést szerezzen, a figyelem középpontjába kerüljön és így érezze egésznek magát. Ezt megpróbálja hatalommal, vagyonnal, hírnévvel vagy másfajta nyilvános figyelemfelhívással elérni, például felhalmozott tudása és képességei terjesztésével. Ilyesféle figyelemfelhívás lehet például a mások iránt való szolgálat, a behódolás vagy a nyilvános áldozattá válás is. Az ember természetes törekvése az erős én-tudat, kitartás és anyagi siker, vagyis hogy valaki legyen.
Ha ezt a törekvést akadályozza valami, vagy az ember – bármi módon – felülkerekedik ezen a törekvésen, akkor nyílik meg a szellemi út felé vezető kapu.
Akkor tehát kicsoda az ember? Ez felébredés, illetve átalakulás kérdése vagy valami másé?
A szellemi út nem valamiféle alvónak a felébredése a fátyolnak ezen az oldalán, hanem egy átalakulás olyan lénnyé, aki lehetővé teszi, hogy a másik világ szellemi erői behatolhassanak a lelkébe. Ez valamiféle „megsemmisülés és valamivé válás”, valami új felé vezető út. Minden gondolatot és érzést áthat a másik világgal való bimbózó vagy már meglévő kapcsolat. A cselekvésre irányuló döntéseink eszerint alakulnak.
Meg tudjuk állapítani, hogy valójában ki járja az utat?
A szúfizmus egyik ismert profetikus mondása, nevezetesen az, hogy „Aki megismeri önmagát, az megismeri az Urát”, számos ezoterikus módszertanban és gyakorlatban szerepel. Ebből arra következtethetünk, hogy önmagunk megfigyelése, fegyelmezése és öntudatra ébredése Isten megismeréséhez vezet. Szúfi szempontból ez mindössze egy hasznos módja az út elkezdésének, mivel a próféta azt mondja „Az Uram által ismerem meg az én Uramat”.
A szúfizmus szempontjából az „út járása” elsősorban azt jelenti, hogy nem fordítunk figyelmet önmagunkra. Kívülről nézve ez alázatként, mértékletességként és odaadásként nyilvánul meg. Ehhez egy olyan lélekre van szükség, aki ráébredt az eredeti önvalójára és nagyobb dolgoknak szenteli, illetve rendeli alá magát. Önzetlen ahelyett, hogy önző lenne; személytelenné válik ahelyett, hogy valakivé akarna válni! A látóképesség és megvilágosodás keresése során az ember még mindig valakivé akar válni: „Kapcsolatban állok a másik világgal!”
Ön szerint a napi élet szempontjából – és általában az emberiség szempontjából – mennyire fontos az, hogy az ember ráébredjen az önvalójára?
Szeretném kihangsúlyozni, hogy az a folyamat, melynek során az ember a másik világnak szenteli magát, önmagában véve még nem vezet a célhoz. A másvilághoz való kötöttséget megfelelő lelkigyakorlatokkal vagy kábítószerekkel is el lehet érni anélkül, hogy az én feladásra kerülne. A túlvilág azonban nem kizárólagosan jó: az angyalok mellett ördögök is tanyáznak ott, akik továbbra is fenn kívánják tartani az önző vágyakat, mivel belőlük táplálkoznak! Csak amikor az ember lelkének minden nézete együtt szenteli magát a nagyobb célnak, akkor fog az önzés eltűnni. Más szóval: az igazság (haqq) teljes egészében jelenik meg, nem részlegesen.
A vallások célja az, hogy védett és átfogó módszert biztosítsanak a képzelet határainak átlépéséhez. Az erőltetett spiritualitás, ami egymással versengő féligazságokhoz vezet, az emberiség számára végzetes. Az egységes spiritualitás nem annyira látványos és kis lépésekkel halad az útján. Hogy is mondta Éliás a Hóreb hegyén? „Az Úr nem a szélben volt, sem a földrengésben, sem a tűzben; …aztán egy nyugodt, halk hang hallatszott, és ott volt az Úr.” (Királyok 1,19)
Köszönjük, Cunz úr.
————————
Peter Hüseyin Cunz 1949-ben született St Gallenben, nyugdíjas elektromérnök, egyaránt dolgozott vállalati környezetben és állami szférában. Keresztény közegben született és nevelkedett, később az iszlámhoz vonzódott, főleg a szúfizmushoz, az iszlám világ misztikus tanához. Csatlakozott a Mevlevi rendhez (köznyelven „kerengő dervisek”-ként ismert), amit a 13. században Celaleddin Rumi utódai alapítottak. 1999-ben érte el a sejk (tanító) rendfokozatot. Ebben a minőségében rendjének a nemzetközi részlegeit vezeti.
További információ a következő internet címen található: www.mevlana.ch
