Életünk legnagyobb részét egy váróteremben töltjük, de nem olyanban, ahol széksorok vannak, a kezünkben pedig egy sorszám.

Van egy láthatatlan váróterem, ami a között húzódik, akik vagyunk, és akikké válni szeretnénk.

Ott élünk.

Várunk.

Várunk egy jobb pillanatra; jobb lehetőségre; a szeretetre, ami át fogja alakítani az életünket; a munkára, ami értelmet ad neki; gyógyulásra, megértésre és megbocsátásra.

Spirituális impulzusokra, inspirációra várunk, pillanatokra, amikor a Világosság megérint minket. Azokra várunk, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi, és ugyanarra a dologra vágynak, mint mi.

És amikor végül elérkezik az, amire vágytunk, gyakran azt fedezzük fel, hogy a szívünk már a következő ajtó felé nézeget.

Mert az ember elvárásokból van szőve.

Képeket alakítunk ki magunkban a jövőről.

Képzeletbeli világokban élünk. Jelentéssel ruházzuk fel őket. 

Meggyőzzük magunkat arról, hogy valahol vár ránk egy pillanat, ami végül mindent harmonikussá tesz – egy pillanat, ami után nem lesz több vágyakozás, nem lesz több félelem, nem lesz több kérdés.

Elképzeljük azt a napot, amikor végre befejeződik a keresés. 

Az életnek azonban megvan a saját bölcsessége.

Lehetővé teszi, hogy addig maradjunk a váróteremben, amíg el nem kezdjük megérteni, hogy valójában nem egy eseményre várunk.

Önmagunkra várunk.

Aztán csendben megjelenik az első repedés azon az ismerős képen, amit a világról alkottunk.

Kezdjük észrevenni, hogy a legtöbb szenvedés a valóság és a képzelet közötti távolságból születik, nem pedig abból, ami van.

Ami a között van, amit valójában látunk, és amit látni kívánunk.

A jelen pillanat és a között a pillanat között, amiről azt hisszük, hogy el kell jönnie. 

Maga az élet és az általunk róla alkotott történet között.

Hirtelen rájövünk, hogy a váróterem nem egy átmeneti hely.

Ez annak a felismerése, hogy nincs olyan élet, ami később kezdődik.

Nincs olyan jövőbeli pillanat, amikor majd végül teljessé válunk.

Csak a jelen pillanat van.

Ez a lélegzet.

Az elvárásaink nem hibák. Ezek irányt adnak az életünknek. Álmokra, alkotásra inspirálnak, és bátorságot adnak ahhoz, hogy túllépjünk a korlátainkon.

A probléma ott kezdődik, amikor inkább a képzeletbeli jövőnkbe merülünk, mint az előttünk álló valóságba.

Néha még messzebbre megyünk, amikor mások elvárásai és elképzelései szerint kezdünk élni, feladva a saját belső lényünk szabadságát.  

Így aztán a váróterem börtönné válik.

A jövő azonban egy rejtélyes tulajdonsággal rendelkezik. 

Amikor eljön, akkor többé már nem jövő.

Mindig a jelen.

Mi valójában sohasem élünk a jövőben.

Csak a mostban élünk.

Talán ezért van az, hogy a legmélyebb felébredések nem akkor történnek, amikor az álmaink teljesülnek, hanem akkor, amikor egy pillanatra, már nincs szükségünk rájuk. 

Amikor a belső nyugtalanság elcsendesül.

Amikor többé nem kérdezzük, „Mikor fog megtörténni?”, hanem elkezdünk arra figyelni, ami van.

Akkor valami különleges dolog történik.

A váróterem kezd eltűnni.

Kiderül, hogy a falak, melyek, úgy tűnt, elválasztanak minket az élettől,  gondolatokból szövődtek. 

Az ajtók, melyek kinyílására évekig vártunk, szétfoszlanak, mint a köd a reggeli napsütésben. 

Hirtelen rájövünk, sohasem volt semmiféle hely, amit el kellett érnünk. 

Csak maga az utazás volt, amit olyan szemeken keresztül láttunk, melyek még nem ismerték fel, hogy már otthon vannak. 

Talán ezért várunk olyan sokáig.

Nem pedig azért, hogy megkapjuk, amire vágyunk. 

Nem azért, hogy a világ végül válaszoljon a hívásunkra.

Hanem azért, hogy minden kép, amit a valóságról, a beteljesedésről és a spirituális átalakulásról alkottunk, végül eltűnjön.

Mert mindaddig, amíg várunk az életre, addig valójában nem láthatjuk azt.

Amíg a Világosságra várunk, nem vesszük észre, hogy a Világosság bennünk már régóta türelmesen várakozik. 

Amíg egy nap, eljön a csend pillanata.

És ebből a csendből megszületik egy kérdés.

A kérdés egyszerűnek tűnik, mégis mérhetetlen mélység felé nyit utat.

Ha figyelmesen nézzük, felfedezzük, hogy elvárások keletkeznek és tűnnek el.

Vágyak keletkeznek és tűnnek el.

Jövőről alkotott képek keletkeznek és tűnnek el.

Valami mégis megmarad.

Valami csendben figyeli ezeket a mozgásokat.

Talán itt kezdődik a valódi tudás. 

Nem a válaszok megtalálásában.

Nem új ismeret megszerzésében.

Hanem az észlelés átalakulásában.

A várakozás talán egyszerűen egy elhalasztott felismerés formája.

Talán az mondjuk magunknak, hogy a megfelelő pillanatra várunk, míg valójában az ellen védekezünk, hogy meglássunk valami olyasmit, ami mindig is jelen volt.

Mert az ember legmélységesebb félelme nem a világ átalakulása.

Hanem a saját érzékelésünk átalakulása.

A gondolkodásunk átalakulása.

Egy újfajta látásmód feloszlathatja azt az egész képet, amit önmagunkról alkottunk.

Minden bizonyosságot.

Minden gondosan felépített történetet.

Ez az, amiért oly gyakran a várakozást választjuk.

A várakozás biztonságot kelt.

Lehetővé teszi számunkra, hogy azt higgyük, a válasz valahol rajtunk túl van.

Hogy nem kell megkérdőjeleznünk azt, amit mindeddig hittünk.

De időről időre, egy repedés keletkezik.

Egy rés, amin keresztül a Világosság behatol.

A Világosság nem hoz új információt.

Semmi olyasmit nem mond, amit már ne tudtunk volna.

Egyszerűen csak a tudást közvetlen tapasztalattá alakítja át.

Akkor valami megdöbbentő dolgot fedezünk fel:

Nem azért vártunk, mert az utazás hosszú volt.

Azért vártunk, mert az igazság túl közel volt.

Olyan közel, hogy az elménk nem volt képes felismerni azt.

Mert nem azt a legnehezebb dolog látni, ami rejtett.

A legnehezebb dolog azt látni, ami mindig is jelen volt. 

Akkor derengeni kezd a felismerés. 

Nem mi vagyunk azok, akik a váróteremben ülünk.

Mi vagyunk a tér, amelyben a várakozás megjelenik.

Ennek a felismerésnek a nyomán életünk leghosszabb várakozása véget ér.

Mivel az, akire már a kezdetek óta vártunk…

mindig is itt volt.

Évekig azt hittük, hogy a váróterem egy közbülső hely. 

A vágyakozás és a beteljesedés között.

Önmagunk és az igazság között.

Önmagunk és a Forrás között. 

Míg végül rá nem jövünk, hogy semmiféle „közbülső hely” nem létezik.

Csak ez a végtelen, élő pillanat van, amely szüntelenül új alakot ölt. 

Az elme az, ami múltra és jövőre osztja fel, külső és belső életre, elterelve a figyelmünket az egyszerű igazságról, hogy egyetlen, oszthatatlan élettérben létezünk. 

Az elme az, amelyik várótermeket épít.

Ekkor felmerül egy gondolat – olyan egyszerű, hogy könnyű átlátni rajta:

Talán sohasem létezett váróterem.

Talán csak az élet van, ami szüntelenül áramlik, miközben mi a várakozás helyének képzeljük azt. 

Talán nem az ajtó előtt állunk.

Talán mi magunk vagyunk az ajtó.

És a várakozás hirtelen nem idő kérdése többé. 

Tudati kérdéssé válik.

Egy nap nem kérdeztem többé, hogy mire várok.

Csend ereszkedett le.

Ebben a csendben, először láttam meg valóban, hogy hol vagyok. 

Nem volt végcél.

Nem volt jövő.

Még út sem volt.

Csak az élet volt.

Annyira közeli.

Annyira közvetlen.

Annyira valóságos…,

amit éveken keresztül, tévesen, várakozásnak hittem.

Azokban a napokban pedig eljöve Keresztelő János, aki prédikál vala Júdea pusztájában. És ezt mondja vala: Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa! Mert ez az, akiről Ézsaiás próféta szólott, ezt mondván: Kiáltó szó a pusztában: Készítsétek az Úrnak útját, és egyengessétek meg az ő ösvényeit!  (Máté 3:1–3)

Ki ez a különleges szolgáló – János? Ez a nemes földi személyiség, aki emberfeletti erőfeszítéssel igyekszik „alázatos emberré” válni azért, hogy helyet készítsen az Isten-Ember számára? Aki fejét, „énjét” a fejsze alá hajtja, hogy teljesen együttműködjön a valódi Istenfia földi álmából való felébredésének folyamatában?

Bizony mondom nektek: az asszonyoktól születettek között nem támadott nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki legkisebb a mennyeknek országában, nagyobb nálánál. (Máté 11:11)

Keresztelő János az az ember, aki a szinte elképzelhetetlen akadályok ellenére sem hagyja abba, hogy következetesen dolgozzon önmagán. Minden akadályt legyőz, egymás után, hogy lépésről lépésre közelebb kerüljön a célhoz. A cél nem érte, önmagáért van, nem is a saját személyisége tökéletessé tételéért. János a benne lévő Másikért, Jézusért munkálkodik.  

Annak növekednie kell, nekem pedig alább szállanom. (János 3:30)

Magányosan dolgozik, nem néz hátra – másokra, mivel a vadonban, ahol a földi lelkek letargiába merülnek, ezen az úton kevesen járnak. Mindazonáltal, senki sem tudná elvégezni ezt a munkát helyette; Jánosnak magának kell elvégeznie azt. Teljesen ennek kell szentelnie magát. 

Még azok a Magasztos Tesvérek, akik előtte járták ezt az utat, és pótolhatatlan támogatókként szolgáltak számára, sem hajthatják végre ezt a szent feladatot helyette. Ezzel tisztában van. Elég sokat tapasztalt a születés és halál körforgásában ahhoz, hogy ne áltassa magát tovább. Előre halad nem várva sem dicséretet sem jutalmat. 

János pedig teveszőr ruhát és dereka körül bőrövet viselt vala, és sáskát és erdei mézet eszik vala. (Márk 1:6)

János azt is tudja, hogy ezen az úton nincs helye a kompromisszumnak. Az igazságnak nincsenek árnyékai; nincsenek féligazságok, részigazságok vagy „alternatív” igazságok.  Ezért hajthatatlanul törekszik a célja elérésére. Nem fél, még a félelmetes Heródestől sem, hanem nyíltan szembesíti őt azzal a ténnyel, hogy Isten Törvényének ellenében cselekszik.

Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad neked a testvéred feleségével élned! (Márk 6:18)

Szemrehányást tesz Heródesnek! Annak, aki olyan félelmet kelt, hogy senki sem mer, még csak utalni sem a gonosz viselkedésére. Mert János felismerte Heródest önmagában; tudta mit jelent megpróbálni kompromisszumra jutni a halandó világgal. Tudta, hogy ez „gyermekgyilkosságot” jelent – vagyis a belsőleg megjelenő Világosság fényének kioltását.

János a tettek embere, a megszabadító cselekvésé. Mert pontosan a cselekvés és a tapasztalat juttatja ahhoz a tudáshoz, hogyan járja az Utat és mi legyen a következő lépés. A hétköznapi, természetes tudata nem tudja megragadni azt, ami ezt az utat megkoronázza.

János pedig, mikor meghallotta a fogságban a Krisztus cselekedeteit, elküldvén kettőt az ő tanítványai közül, monda neki: Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?  (Máté 11:2–3)

Az átlagos emberi elme nem képes megérteni ezt a magasztos rezgést. János már régen felhagyott azzal az önámítással, miszerint a hétköznapi elméjével képes lenne felfogni azt. Ez a megszabadító cselekvés felszabadítja azt a tudást, ami a Gnózisból áramlik, ami meggyőzi őt és megerősíti a célja felé való törekvésben.

Az Úr szőlőskertjének nagyszerű művelője már tudja, hogy az Úr útjainak egyengetése fáradságos munka, tisztogatás és az Úr számára való hely készítése. Először is meg kell tisztítania a belső énjét mindenféle helytelen asztrális és mentális befolyástól ahhoz, hogy helyet teremtsen a belső csend számára, ahol Isten suttogásai egyre tisztábban hallhatóvá válnak, és ahol az ember Világosság általi átalakulása végbe megy.

Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó; ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. (Máté 3:11)

János tudja, hogy a természetember nem képes átalakítani önmagát – ő csak mindenét odaadhatja, és teljes bizalommal mondhatja: „Ne az én akaratom, hanem a te akaratod legyen meg.” S így fokozatosan, a Másik, Jézus feltárul előtte a megfelelő pillanatban, akinek János habozás nélkül átadja magát. 

Akkor eljöve Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy megkeresztelkedjék őáltala. János azonban visszatartja vala őt, mondván: Nekem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám? Jézus pedig felelvén, monda neki: Engedj most, mert így illik nekünk minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede neki. (Máté 3:13–15)

Ezután, már csak egy utolsó lépés marad – amikor János önként fejet hajt, azaz hagyja lefejezni az „énjét”. Ezt azzal a teljes meggyőződéssel teszi, hogy mindez után a fáradságos munka után a valódi Istenfia egész teljességében és egységében fel fog támadni.

És Jézus megkeresztelkedvén, azonnal kijöve a vízből, és íme, az egek megnyilatkozának neki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni, mint egy galambot, és őreá szállani. És íme, egy égi hang ezt mondja vala: Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm. (Máté 3:16–17)

Nem is lehet a sivatagi munkának nagyobb jutalma, mint ez a pillanat! 

Vajon Jánoshoz hasonlóan te is elindultál már ezen az úton?

„Lenni vagy nem lenni – ez itt a kérdés.”

A tükörbeli arc meglepődik. „Ki vagyok én?” Majd a csodálkozás és felfedezés közben rájön, hogy ez egy héj, egy maszk, egy személyiség. „De tényleg csak  ennyi vagyok?” – teszi fel magának a kérdést hamarosan.

Ezen a bábon belül, az alvó hernyó többé már nem földi természetének legalacsonyabb szintjein kúszik. Hanem arról álmodik, hogy olyan kékszínű pillangó legyen, amelyik más, ismeretlen dimenziókba emelkedik, éteri és örök könnyedséggel.

Hirtelen rájön, hogy többé már nem hernyó, de még nem is pillangó. Így ezen a bábon belül, mint egy mag, óriási vágyat érez arra, hogy kibontakozzon, szabad legyen, kitörjön, és egy ismeretlen nap felé repüljön. 

De a hernyó-én még mocorog benne. Társadalmi kötelezettségeire gondol, túlélési ösztönére, földi könnyedséggel telve örömében táncolni és énekelni vágyik. Mélyen legbelül azonban, a születőben lévő pillangó végtelen és örök terek után vágyik.

A bábon belül viszály támad: a hernyó-én szülei, hazája, hagyományai és hiedelmei „vérét” érzi az ereiben. A születő pillangó mély nosztalgiát érez – egyszerűen csak arra vágyik, hogy létezzen.

Ekkor ismeretlen fény érkezik felülről, rést nyit, és eléri a gubó közepét. A hernyó-én átadja magát. Ráébred, hogy többé már nem létezik.

A pillangó könnyedén megrebben.

Hajnalban megvalósul a lét legfőbb öröme.

Az ősi taoista bölcsek világos különbséget tettek az ember mindennapi tudata és a között a tudat között, melyet a Tao tölt el. Egy egyszerű, de lenyűgöző képük volt erre:

Egy daru repül egy tó felett. Egy pillanatra teljes pompájában tükröződik a vízben. 

Ez a szív nagyon különleges állapotát írja le. A taoisták feltételezték, hogy a hétköznapi ember figyelmét nem a „központja”, a szíve köti le. Ez azt jelenti, hogy a szíve nem ad szabad teret a Tao működése számára. A szív tele van vágyakkal, célokkal, szokásokkal és reagálásokkal.

Ha azonban valakinek a szíve szabad, vagyis egy nyitott, befogadó központ, melyben nincs akarat, akkor az élet jelen pillanatának helyzete a Tao-ban tükröződhet. Ez elvileg a belső elmélyedés, illetve a Tao-nak való önzetlen odaadás pillanatában történhet meg. A személyes vágyak és kívánságok félreállnak, és teret adnak egy sokkal nagyobb hatóerőnek. A daru akkor tükröződik teljesen a tóban.

Ez a kép úgy értelmezhető, hogy a daru az egész életet, a Tao-val való egységet képviseli. Világosan láthatjuk, ahogy egy helyzet teljes sokszínűsége a problémáival, kapcsolataival és kölcsönös összefüggéseivel egyetlen észlelésbe, egyetlen benyomásba olvad össze a szív csendjében. A tökéletlen a Tao-ban tükröződik, a Tao által válik felismerhetővé, a Tao–ba olvadt bele. Ily módon a Tao hatékony (gyakorlati) működésbe lépett. Új gondolatok és érzések merülhetnek fel; hirtelen megoldás adódhat egy látszólag reménytelen helyzetben; egy könyv vagy egy szövegrészlet meghatározó ötletet adhat nekünk, vagy egy váratlan találkozás jöhet létre. Az is előfordulhat, hogy váratlan erő vagy derű támad, hogy szembenézzen egy sorsdöntő helyzettel, és elfogadja azt úgy, ahogy van.

Általában, egy adott helyzetben, legyen az bonyolult vagy kellemes, a személy rendszerint úgy reagál, hogy megpróbál tenni valamit ezzel kapcsolatban. Saját elképzelései és akarata szerint akarja formálni, megváltoztatni vagy besorolni azt. Legtöbb esetben, meg akar szabadulni valamitől, vagy ragaszkodni akar valamihez.  

Az a személy viszont, akiben Tao működik, kezdetben nem tesz semmit. A Wu-Wei-ben áll, a nem-cselekvést gyakorolja. Nem avatkozik bele a „tízezer dolog” szintjén, ahogy Lao-ce nevezi. Nem akarja megfogni a madarat, elzavarni, vagy utánarohanni egy tükörrel vagy egy kamerával. Inkább „elengedi a darut”, és nem hoz semmiféle ítéletet a madár viselkedésének egyetlen aspektusa felett sem. Teljesen kivonja az akaratát a helyzetből, és hagyja, hogy az történjék, aminek történnie kell.

Az ilyen ember semmit sem vesz el, és semmit sem ad hozzá. Ismeri a Tao egységét. Önmagában megtapasztalja, hogy a töredékesnek érzékelt élet valójában egység. Hagyja, hogy a helyzet teljesen magával ragadja, annyira, amennyire csak lehet, és a szívében teret ad a Tao-val való egységnek. Miközben így tesz, hagyja, hogy a Tao által való gyógyulás iránti mély vágyakozás beleáradjon az általa tapasztalt valóságba.

Ezt a felfogást, miszerint hagyjuk, hogy a dolgok megtörténjenek, ami azon a hajlandóságon alapul, hogy ne álljunk ellent a dolgok folyásának, a kínai irodalomban  egy másik kép is kifejezi: a hóban álló fenyőfa és fűzfa. A fenyő ága merev és megtörik a hó súlya alatt, míg a fűzfa ágai meghajlanak a teher alatt, hagyva, hogy a hó lecsússzon róluk. A fenyő az önző, hajthatatlan tudatot jelképezi, amelyik ellenáll és küzd. A fűzfa viszont enged és hajlékonyan alkalmazkodik. Ez azt a Tao-val élő személyt jelképezi, aki önmagára és az életére a lehető legsemlegesebben és a lehető legnagyobb objektivitással tekint. Hagyja, hogy a dolgok kibontakozzanak, és belső lényegükből fakadóan feltáruljanak.

Az ilyen ember elfogadja a látszólagos kudarcokat éppúgy, mint a sikereket. Mert tudja, hogy a két pólus összetartozik. Jin és jang kölcsönösen függnek egymástól. Mivel tudja, hogy a Tao egységéhez tartozik, a belső szabadság örömét éli át – bármi történjék is a külső életében. 

Azonban ez a „be nem avatkozás” révén való belső cselekvés nem szükségszerűen érződik fennköltnek vagy megsemmisíthetetlennek. A félelmek, a bánat, a harag és az ember saját alkalmatlansága gyakran éppen ebben a helyzetben válik tapinthatóvá. De éppen ebben a tehetetlenségi érzésben, és saját jelentéktelenségünk felismerésében mehet végbe a Tao bölcsességének és erejének való átadás. Ekkor képes a Tao ereje áramolni. A cselekvés belső központja az egóról a Taóra helyeződik át.

A Tao akarata és intelligenciája lehetővé teszi, hogy felragyogjon a lehetséges megoldás. És nemcsak azt. Annak az embernek a szívében, akiben a Tao működik, a dolgok összekapcsolódnak a saját belső forrásukkal. A mély belső átalakulás felé vezető impulzus hatékonnyá válik. Ezért voltak az ősi Kína taoistái különleges derűjükről és nyugalmukról ismertek. Nem vették magukat túlságosan komolyan, elengedték önmagukat és a kötöttségeiket. 

A Wu-Wei nem azt jelenti, hogy az ember csak hátradől és azt gondolja, hogy a Tao majd minden helyzetet megold. Természetesen „a tízezer dolog világa” külső cselekvést is igényel. Ez azonban az élet magasabb értelméhez, a Tao impulzusaihoz igazodik. Ez a megfelelő helyen, a megfelelő időben lenni és a megfelelő dolgot cselekedni művészete. Ezt nem lehet akarni vagy erőltetni. Ez inkább egyszerűen csak megtörténik, amikor az illető személy a szabadság központja szerint „mozog”.

A Tao, mint minden élet teremtője, érintkezésbe lép az érzékelhető élethelyzettel. A lét felmérhetetlen mélysége, a teremtő, az eredet találkozik a teremtéssel, a megnyilvánulással az ember szívében. Összeolvadás, egymásra ébredés történik. Világosan látszik az értelme; erős átalakító és fejlődési impulzusok indulnak el, melyek az egyén számára épp annyira jelentősek, mint az emberiség és a természet egésze számára.

Mindennapi tudatunk olyan mint egy nyugtalan, zavaros vízzel teli tó. A darvat csak töredékesen, „tízezer dologként” képes tükrözni. Itt mi nem találunk békét, sem a mélyebb összefüggések megértését, sem egységet.    

Az egységhez vezető út a szív útja. Elfoglaltságokkal teli központunk ennek az útnak a számára való fölszabadítása jelenti a valódi emberi létet.  

„A legmagasságosabb ürességet elérve, megőrizzük az örök nyugalmat.

Minden dolog együtt fog megszületni; látom őket újra visszatérni.

Minden dolog bőségben virul, majd valamennyi visszatér eredetéhez.

Az eredethez való visszatérés nyugalmat jelent.“

 

Lao Ce: Tao Te King, 16. vers első része [Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis c. könyvéből]

 

Fekete föld nélkül nem jelenik meg szép, illatos virág; nincs arany sötét, kemény kő és mérgező gőz nélkül; és így világosság sincs sötétség nélkül. Mert ez az egyetlen út és mód Isten összes titkának a feltárására.

Isten tehát téged is, Kedves Lélek, a saját képmására formált, hogy te az ő hasonmása legyél, az ő képmása és öröksége, és hogy feltárd királyságának a csodáit. (Jakob Böhme – A lélekről szóló negyven kérdés bevezetője).

 

A virágokat, az aranyat vagy a fényt szépnek, vonzónak tartják, vagy nyersanyagként használják szép dolgok készítésére. A kultúrában a szépség nagyon sokszínű, valahogy megfoghatatlan, és gyakran személyes benyomásokhoz kötődik.

Egy szépségideálokról és értékekről való beszélgetés során egy illusztrátor, aki korábban a reklámiparban dolgozott, úgy gondolta, hogy a régi kultúrákban a szépség fogalmát a vallás formálta. Ma ezt a szerepet a reklám vette át.

Vallásos értelemben a szépség harmonikus spirituális fejlődéssel foglalkozik vagy az isteni ragyogással, ahogy az egy gyönyörű személyen, műalkotáson vagy épületen átsugárzik. A szerepe oly mértékű, amilyen mértékben a művész megvalósította az aranymetszés szabályait, ami a természetben mindenütt előfordul. A reklám szépségideáljai ugyanezek szerint a törvények szerint fejlődnek, hogy az embereket materialista cselekvésre ösztönözzék.

A filozófiai hagyományban számos gondolkodó foglalkozott a szépség kérdésével. A Phaidrosz-ban és A Lakomában Platón a résztvevőkkel vitatja meg a szépség témáját. Ha valaki meg akarta ismerni a beszélgetés központi témáját, az a külső szépségtől az „ömagában vett” szépségig terjed, ami a személyiségen túlmutató sajátosság, mintegy erő vagy igéző hatás, ami az „Egyből”, az ideák világából sugárzik. Platón szerint ez a szépség csak a gondolatban, és az értelmen keresztül ragadható meg. 

A szépségnek egy érdekes képe található Jakob Böhme A lélekről szóló negyven kérdés című művének bevezetőjében:

Fekete föld nélkül nem jelenik meg  szép, illatos virág, […] és (így) világosság sincs sötétség nélkül.

A buddhista hagyományban van egy mondás:

nincs mocsár, nincs lótusz.

Böhme szerint a szépség egy kettős világ, a fény és a sötétség világának terméke. A szépség mindkettő számára másképp jelenik meg. A sötétség világa akkor alakult ki, amikor Lucifer angyal, akit Jakob Böhme Isten legszebb képének nevez, kezdett eltávolodni az eszmék isteni világától. Kiszakadt az egységből, mivel megtagadta az isteni megnyilvánulás szolgálatát. Ennek eredményeként a lénye elsötétült. Isteni központjának elvesztése után az isteni világ egy része egy villanással, egy „ősrobbanással” szétszakadt, és a sötétség világává vált, amelyben a fény és a sötétség, a szépség és a rútság összeolvad. Lucifer lángoló csillagként hullott alá az égből. Ő és követői váltak a sötét világ magjává. Az eredeti isteni szépség nem tulajdonság, hanem a teremtés lényege. A szépség a kibontakozó emberi világban  a rútság ellentéte lett, ennek a polaritásnak az őstípusává vált.

A sötétség és a fény közötti feszültségben végül kialakult az emberi világ. Fejlődési útjának az a célja, hogy újra egyesítse azt, amit kezdetben a villám szétválasztott. A fekete földben lévő virág azt a lelket szimbolizálja, amelyik az istentelen gondolatok világában sötétséget hordoz magában. Csak a szív isteni fényével való kapcsolaton keresztül bontakozhat ki az eredeti szépsége újra. Tapasztalat és odaadás révén egy új lény jelenik meg ebből a feszültségből, aki a virághoz hasonlóan a fény felé törekszik, és az isteni világ napfényében virágzik. A sötétség világa mátrixként szolgál arra, hogy a lélek szépségét világra hozza.

Ebben a földi siralomvölgyben semmi sem szükségesebb és hasznosabb az ember számára, mint hogy megismerje önmagát, azt, hogy mi ő valójában, honnan származik, vagy hová akar eljutni. Mivé fog válni, és hová fog menni, amikor meghal. Mindenki számára hasznos, ha ezt tudja. Mert a külső változás megmarad ebben a világban, de amit a szív felfog, azt az ember magával viszi. [Jakob Böhme, Vom dreyfachen Leben des Menschen, 12:1 (Az emberi hármas életéből)].

Lucifer bukásakor a szépsége rútsággá változik, a sötét világ magjává válik, és a láthatatlan szépséget az élőlények szépség iránti vágyakozásán keresztül sürgeti vissza a fény felé. Ily módon bontakozik ki egy új szépség, Krisztus szépsége, amely még mélyebb kapcsolat által olvad bele az eredetébe. Ennek a szépségnek a lényege a következő: „Én és az Atya Egyek vagyunk”, és védve van attól a bukástól, amit Lucifer átélt. A szépség, mint a rútság álcája segít megnyitni az ajtókat.

Simone Weil szerint: „A szépség azért bűvöli meg a testet, hogy engedélyt kapjon a lélekbe való közvetlen behatolásra.”

A szépség sokféleképpen nyilvánul meg a világunkban. Mindannyian ismerjük a vonzerejét, és azokat a csendes pillanatokat, amelyeket előidézhet. Ezt a szépség és a rútság közötti feszültség során tapasztaljuk, ahol a rútság a szépség és a vonzó aspektusaként jelenik meg, és amelyben Böhme sötét világának lelke, tisztaság hiányában, újra és újra megadja magát. A Sötét Világ lényegét tekintve isteni. A benne lévő szépség és rútság lényege szintén isteni, de az eredetitől való különbség csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a lélek újra Eggyé válik az eredetével.

Az eredeti szépség egyik szimbóluma az „üvegtenger”. Ez az a mátrix, amelyből, a szellemmel való kapcsolatban, az abszolút szépség csodája keletkezik. Az üvegtenger szimbóluma a víz, amely bolygónknak a világűrből nézve különleges szépséget ad. A víz annak a tisztító erőnek a szimbóluma, amit az üvegtenger gyakorol a lélekre. Ennek a tisztulási folyamatnak a során maga a lélek is, természeténél fogva, üvegtengerré válik, és a víztől és a szellemtől való újjászületése révén a rútság szépsége feloldódik, míg a szépség kizárólag a szépségben marad meg.

Ember nézz befelé. Milyen gyakran hallottuk már ezt? Milyen régóta keresünk – először kívül, de aztán sok küzdelem és gyötrődés után, végül belül? Mit találunk, amikor belül keresünk? Természetesen nem azt a békét és nyugalmat, amit keresünk, bár szerencsére időnként egy rövid időre megérint minket, de kezdetben csak gondolatok, nyugtalanság, érzelmek zűrzavara, melyek mind a figyelmünkért küzdenek. Földi személyiségünk belső nézeteinek dzsungele, amit oly gondosan építgettünk és védelmeztünk egész életünk során. Némelyikük nagyon emelkedett, azt utánozza, amit reményeink szerint megtalálunk majd; némelyik azonban éppen az ellenkezője, akadályozza a keresésünket, és még sok–sok más a kettő között. Talán, sőt valószínűleg szép képet alkottunk arról, amit keresünk, és ez még egy diadalmas „heuréka, megtaláltam” érzéssel is eltölt minket. Elkezdünk beszélni róla, írni róla, vég nélkül hivatkozni rá az „énünkkel”. Kezdjük elengedni azt a sok akadályt, amit látunk, amit a világ kelt bennünk, remélve, hogy egyre közelebb jutunk a célunkhoz. Rétegről rétegre lehántjuk a belső batyunkat, kibontjuk a kötelékeket, és alkalmanként egy pillanatnyi  békére lelünk, ami azonnal elillan, amint megpróbáljuk megragadni. Megragadni saját magunknak. Azt kérdezzük magunktól, hogy lehet, hogy oly sok évnyi belső keresés után, még mindig nem jutottunk közelebb? Kudarcot vallok, fel kellene adnom? Mit keresek, és mivel keresek?

Tudjuk, hogy belül keresünk, és elvetünk mindent, ami akadályozza az erőfeszítéseinket, de a keresés fárasztóvá válik, és úgy tűnik, sosem ér véget. És a csendes, belső hang, úgy tűnik, egyre inkább visszahúzódik. Talán sosem fogjuk megtalálni azt, amit keresünk – mi lesz akkor? Vajon elvesztegettük az összes eltelt évet? Vagy talán rossz irányban keresünk? Mivel keresünk? Miféle “eszközt” használunk, mivel ásunk? És aztán megjön a válasz – az „én”-ünkkel ásunk eszeveszetten, hogy olyan kincset találjunk, amit „mi” megtarthatunk magunknak!

Ez azonban olyan kincs, ami sohasem tartozhat „hozzánk”, sohasem fogható fel a mi földi tudatunkkal, mert ez a kincs az egész emberiségé, és különleges, más természetű. Körülöttünk van, körülveszi a bolygónkat, mindannyiunkra vár, hogy felébredjünk! Arra vár, hogy elengedjük a saját keresésünket, az „énünkkel” való keresést, és az egész világunk nevében keressünk. Arra vár, hogy mélyen önmagunkban keressük a kincset, ami pontosan azért van ott elrejtve, mert ez, egyedül csakis ez a legértékesebb.

Manapság, aki egy magasan fejlett országban él, szinte biztosan elidegenedett életet folytat. Tudatunk ugyanis sok természetes környezettől elkülönült anélkül, hogy függetlenné váltunk volna azoktól. Az elidegenedés számos nézete közé tartoznak a rendkívül szigorúan részfeladatokra tagolt munkavégzés, a szinte teljesen mesterséges környezetben való élet, és nem utolsósorban a mindennapok egyre növekvő digitalizálódása. Mi általában véve az egésznek csak a részleteit látjuk, és a fejlődés következményeként óriási mértékű gyorsulást tapasztalunk az életünkben – nemcsak a közlekedésben vagy a gyártási folyamatokban, hanem a társadalmi struktúrák folyamatos változásában is, amelyek sokat elvettek a korábbi biztonságérzetünkből. Pedig ez a biztonság legalább az összetartozás érzését adhatta volna nekünk.

Hol a helyünk az életben? Milyen gyakran kerülünk kapcsolatba természetesen nőtt, élő dolgokkal, melyek nem a fejünkből pattannak elő vagy nem a futószalagról kerülnek le? Kétségtelen, hogy az önmegvalósításunk, lakóhelyünk megteremtőiként nagyfokú elidegenedéssel jár. Bolygónk egésze, velünk, mint lakóival, sőt gyermekeivel, tudatunk szélén lévő jelenséggé redukálódott. Napjaink gyakran a sok ember által gyártott, kisipari termékek és technológiai eszközök fejlesztésével telnek, valamint azok „előnyeinek” élvezetével, mintha pontosan ez lenne az emberi élet célja.

Kritikusak lehetünk ezekkel a fejleményekkel szemben, és jogosan nevezhetjük meg azokat a pszichológiai megpróbáltatásokat, amelyek ezeket kísérik.[1]  De mi van akkor, ha ez a fejlődés egyszerre rendellenesség és a felébredéshez vezető út is, egy hosszútávú folyamat, ami a természetembertől a spirituális emberhez vezet?

Én magamat és a világot is ellentmondásos tapasztalatok folyamataiként élem meg.

Ki vagyok én? Semmi, ami lehetek, vagy amit tehetek a világban, sem fogja megfelelően megválaszolni ezt a kérdést; ez egy olyan sötétséget érint, amit modern személyiségként nem lehet felmérni, sem pedig kivizsgálni. Mindazonáltal úgy érzem, hogy képes vagyok, szabad és kötelességem is fejleszteni a képességeimet, és hogy a létem és a fejlődésem összekötő pont lehet, sőt értelmet, válaszokat adó edénnyé válhat. Ezt tapasztalom: csak ez által az ismeretlen középpontom irányába mutató nyitottság által vagyok valóban kapcsolatban önmagammal.

Ugyanakkor és mindennek ellenére megpróbálok egy kézzelfogható otthont teremteni a magam számára. Kapcsolatok, helyek, rutinok – mindezek azt mutatják, hogy valami alapvetően hiányzik. Egyetlen lakóhely sem váltotta ki belőlem azt az érzést: Itt az én helyem. Egyetlen hely sem volt erőforrás és azonosulási pont. Az emberekkel mélyebbre jutottam, de sohasem hosszú távon, de: találkoztam lelki társakkal. Semmi és senki sem tart meg, hacsak nem tudok otthont adni valami másnak.

Ellentmondásos absztrakció /elvonatkoztatás/

Meg akarom érteni. Vajon az a késztetés, hogy kapcsolatok, struktúrák és mechanizmusok hálózataként értsem meg a világot, vagyis elvontan, nem ahhoz a folyamathoz hasonló, melynek során a gépeket és végül a számítógépet feltalálták? De  elvont gondolkodásának fejlesztésével az ember nem éppen azt az eszmevilágot célozza meg magasabb valóságként, amiről Platón beszél? [2]

Az absztrakt gondolkodásban kettősséget tapasztalok. A struktúrák felismerésére tett kísérlet gyakran egy levegőtlen és élettelen térbe vezet minket. Másrészt találhatók törvények – az orvostudományban, kémiában, fizikában stb. – amelyek segítenek megérteni, hogyan működünk mi magunk és a világ. Az absztrakció egy olyan sík, ahol a logikus gondolkodás nehezen érvényesül – egészen addig, amíg az elvontat meg nem éljük igazi valóságként, és amíg a teremtés alapelvei eszmékként, és magasabb, ősi erőkként fel nem tárulhatnak. De ha csak a funkciót keressük, nem a lényeget, akkor azzal a technológiával, ami megkönnyíti az életünket, elidegenedés jár együtt. Nagyon sok mindent tartunk az ellenőrzésünk alatt, de ez a fajta uralom elszigeteltséget és kérdések végtelen sorát hozza magával.

És mégis, sok minden, amit a tudomány felfedezett és elért, úgy tűnik, az áhított otthonos, talán isteni létállapotról töredékes képet nyújt. Növekvő sebesség, valós idejű kommunikáció, számos tevékenység megkönnyítése … A bolygó egy „faluvá” vált, az idő elnyelte a teret, és most maga az idő is eltűnik a dimenziók rétegei között. Elveszítjük a valóságérzetünket: az elidegenedés nyer teret.

Kérdések

A dolgok „mechanikájának” ismerete azzal szembesít engem, hogy a létezésem csak egy fogaskerék a hatalmas, világméretű gépezetben. Lehetséges, hogy én csak az eszköz vagyok és nem a cél? Rejtőzik-e valahol a csodálatos emberi testben olyan szándék, valami, ami cél és nem csak eszköz? A lélek kérdése próbakőként merül fel, de egyben a megváltás eszközeként is. Úgy érzem, hogy a léleknek valami olyasminek kell lennie, ami felébred, és azért növekszik a testben, hogy végül hordozza, és remélhetőleg át is alakítsa azt.

A világot ugyanilyen átfogó kérdésnek találom. Benne vagyok, a titokzatosságában élek, és ezért hálás vagyok. A természetben azonban szépséget és káoszt tapasztalok, virágzást és pusztulást. A természet adományoz, és elemészt. Sőt: ő maga is mulandó, még ha nem is az én emberi mércém szerint. Lehet, hogy csak egy nagy zéró összegű játszma, egy földi, biokémiai gépezet? Gyakran így tűnik nekem, és ilyenkor idegennek érzem magam benne. Még az erdő levegős lombkoronája is, ami alatt sétálok, néha hirtelen egy zöld sírbolttá változik. Eláll tőle a lélegzetem, és megmutatja, hogy halandó lényként hol a helyem. Vannak azonban másfajta pillanatok is: amikor a természet egy átlátszó edénnyé válik a mindent átható élet számára, ami bennem is megtalálható. Én magam sem tudok mindig hozzáférni ehhez; olyan utat kell járnom, amelyen a természet hordoz, tükröz és kísér engem.

Az elveszett Egység

Tinédzserként valami döbbenetes és egyben nyugtalanító dolgot éltem át, ami az idegenségérzetem végső okára mutat rá. Azt kérdeztem magamtól: Miért különböznek a többiek? Miért nem ismerősek nekem, miért kívülről találkozom velük? Ami az emberekre, ugyanaz vonatkozik a világra is: Miért kívülről tapasztalom meg, miért rejti el az igazi természetét előlem? Ebben az idegenségérzetben az elveszett egység emléke bukkan fel. Pontosan ez az oka annak, hogy az értelmet – a dolgok belső ismeretét keresem. 

A világ és én magam is átlátszóvá válhatok valami más számára a tapasztalataimban. Ez egy új felismerés és egy új út kezdete. 

Az idegenség elhalványul, és a világ otthont kínál nekem, amikor otthont tudok nyújtani a bennem lévő Egynek. EZ az a tér, melyben önmagamat és minden mást belülről érzékelek, és (végül) az a mindent átfogó érzékelés, ami az érzékszervi érzékelést teljessé teszi. Amikor ez megtörténik, minden egy kulccsá, edénnyé és ENNEK élő szimbólumává válik. És valahányszor ismét elfog az idegenség érzése, tudom, hogy ez arra emlékeztet, csak akkor lehetek otthon itt, ha átutazóban vagyok.

___________

[1] Hartmut Rosa: Alienation and Acceleration [Elidegenedés és gyorsulás], 2010

[2] Platón: Allegory of the Cave [Barlanghasonlat]

Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy már régóta alszom. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy ébredezek. Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy valaki más vagyok, mint, akinek gondoltam magam. De ki vagyok?

Az vagyok-e, aki gondolkodik a fejemben?

Vagy az, aki belül érez, örül a természet csodáinak, fél a szenvedéstől és a haláltól, aki szeret és elutasít, valamint ítélkezik, és mindent a fiókjaiba pakol, és gondoskodik róla, hogy az életnek rendje legyen?

Az vagyok-e, aki reggel felkel, és nap nap után szinte mindig ugyanazokat a dolgokat csinálja, bevásárol, főz, eszik, olvas, mos, vasal, gazol, takarít, alszik és álmodik?

Az vagyok-e, aki testben él, és a szemein keresztül egy olyan világra néz, amit csak  kis mértékben ért meg? Olyan emberekre, akik többnyire idegenek a számára, még akkor is, ha évek óta ismeri őket? Az vagyok-e, aki ül a testében, mint egy börtönben, és tudja: kifelé csak egyetlen kapu lenne, és ezt úgy hívják, halál?

Ahányszor csak felébredek, tudom: Nem. Ez nem minden, ami vagyok. Megragad az, aki bennem rejtőzött. Belém hatol. Ebben a pillanatban egyek vagyunk. Ő eddig aludt, álmodott bennem, és most felébredt. És én is vele együtt.

Azóta ahányszor csak felébredek, telve vagyok ezzel az erővel, az ő szeretetével, az ő igéjével. Az örökkévalóság szavával beszél bennem: Én vagyok az, aki a világosságból jött, és a világosságba megy ismét. Én vagyok a mag, amelyik kicsírázott a sötét földben, hogy a fény felé növekedjen.

Én vagyok az, akit hazafelé húz a vágya, én vagyok az, aki szabadságot hordoz magában, és aki többé nem tűri a körülötte lévő korlátokat.

Én vagyok az, akinek a lelke mindenható, akit semmi sem tud megállítani, akit földi életedben hordozol, aki erőt ad neked, hogy félelem nélkül és bátran járd az utadat, és ne riadj vissza sem a veszélytől, sem a fájdalomtól.

Én vagyok az, aki mindennel és mindenkivel kapcsolatban áll, és nem nyugodhat addig, amíg minden lényt el nem tölt a világosság újra. Aki Isten és minden ember iránti feltétlen szeretettel tölt el téged, és valódi küldetést ad neked az életben. 

Én vagyok az, aki az „ember” nevet adja neked, Manasz, valódi gondolkodó. Rajtam keresztül ismered fel Isten gondolatait újra, és valósítod meg azokat az anyagban. 

Ahányszor csak felébredek, Őbenne ébredek fel, a tökéletességben. Akkor minden az, aminek lennie kell. Nem vágyom semmire, és nincs szükségem semmi másra, csak arra, ami van. Nem akarok sehol máshol lenni, mint, ahol vagyok. Nem akarok semmi mást tenni, mint, amit teszek.

A világosság fénylik a sötétségben, és általa én is láthatom azt. Átfénylik rajtam. Ő, a Világosság Embere, alakít át mindent bennem, körülöttem és az egész világban, valójában az egész kozmoszban világossággá és szeretetté gyengéd hajthatatlansággal. Ő nem az időben gondolkodik, szeretetteljes türelemmel vár és munkálkodik, amíg a világosság legutolsó szikrája is fel nem ébred, és be nem fejezi hosszú, sötét útját az anyagon keresztül.

Ahányszor csak felébredek, tudom: csak egyetlen feladatom van – hogy el ne aludjak megint. Hogy ébren maradjak, és másoknak is segítsek, hogy felébredjenek.

Hóseás könyvében azt olvassuk (4:6): „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való.” Miféle tudásra utalnak itt? Annak a feladatnak az ismeretére, amit minden embernek teljesítenie kell az életben: megismerni az emberiség eredeti hazájába való visszatérés útját. Ennek a visszatérésnek a feltétele az ember alapvető megváltozása, az evangéliumi értelemben vett Újjászületés Víz és Szellem által (János 3:5).

Ezen a ponton felvetődik egy kérdés: Mi történik, ha valaki valamilyen okból nem teljesíti ezt a feladatot? A válasz ez: Teljesíteni fogja. Bizonyosan teljesíteni fogja, ha nem ebben az inkarnációban, a jelenlegi személyisége segítségével, akkor a következők egyikében, egy másik személyiség erőfeszítései által. Miért beszélhetünk erről ilyen bizonyossággal? Mert az emberiség, amelyik elzárkózott az Isteni világtól, egy Isteni megmentési terv része. Mi azonban nem fogjuk részletezni itt ezt a terjedelmes témát, mert ez megkövetelné az ember, mint mikrokozmosz, bonyolult teljességének, a földi személyiség szerepének, valamint a reinkarnációnak is –  amelynek nem a személyiség, hanem a mikrokozmosz van alávetve – a komplex ismertetését. Az olvasó valószínűleg találni fog értekezéseket ezekkel a témákkal kapcsolatban a Logon Magazin cikkei között.  Jelenleg a szív kundalínijének a témájával fogunk folgalkozni.

Az a tökéletes világ, ahová az embernek vissza kell térnie, folyamatos segítséget nyújt ennek a feladatnak a lehetősége érdekében, többek között tettekkel, a küldöttei által, valamint a földi légkört átható gnosztikus sugárzás által, ami tudást, erőt és vonzerőt hordoz. Az ember csak azért képes hozzáférni ehhez a tudáshoz, befogadni az erőt, és válaszolni a hívásra, mert a szívében van egy különleges érintkezési pont, a halhatatlanság ereklyéje [maradványa], egyetlen olyan atom, ami nem ehhez az mulandó világhoz tartozik, hanem a tökéletes világhoz. A rózsakeresztesek ezt az atomot Szellemszikrának, a szív rózsájának nevezik. Abban a pillanatban, amikor ez az atom beszélni kezd az ember szívében, és ezzel aktívvá válik, áttörés következik be – a szív rózsájának földöntúli ereje felébred. Ez a kundalíni erő, a szív kundalínije szükséges a visszatérés útjának megvalósításához. Ez az örökkévalóság ereje, a megszabadító erő, a szent tűz, az egyetemes gyógyszer, a tiszta Isteni teremtő erő.

Általában arról a kundalíni energiáról hallunk, ami a gerinc alsó részében, a plexus sacralisban helyezkedik el. Ezt „kundalíni kígyónak” hívják. Bizonyos körökben, különböző gyakorlatokat alkalmaznak ennek serkentésére, arra, hogy a gerinccsatornán keresztül felemeljék a fej csakráihoz. A rózsakeresztesek azonban nem alkalmaznak ilyen praktikákat, és ennek fontos okai vannak. Ők a szívvel kezdik. A szív kundalínijét kell először aktiválni a személyben. Ez egyrészt annak az Isteni megmentési tervnek köszönhetően történik, ami az egész emberiségre hatással van, másrészt annak a kimerítő keresésnak a nyomán, amit az ember az élet labirintusából való kivezető út szüntelen keresésével tölt. A megoldás megtalálásának sikertelensége a keresőt végül odáig juttatja, hogy abbahagyja a vízszintes síkon való keresést, és megragadja Ariadné fonalát. 

A szív kundalínije felébredésének és aktiválásának messzemenő hatásai vannak. A véráramlaton keresztül ez az isteni energia behatol a fejbe, hatást gyakorol az agyalapi mirigyre, a gondolkodás, az akarat és az érzékek központjaira, és csak ezután indul lefelé a szimpatikus idegrendszer jobboldali ágán a gerinc alsó vége felé. Így a szív kundalínije kerülő úton halad: a fejen keresztül, és a szimpatikus idegen keresztül megtisztítva az érintett csakrákat folytatja az útját, és végül eléri a plexus sacralist, ami – mint említettük –, a személyes karma által megterhelt és beszennyeződött földi kundalíni erő székhelye. Ennek a találkozásnak a során a szív kundalínije radikálisan megtisztítja a plexus sacralis kundalínijét: a „földi kundalíni kígyó” elpusztul. És amikor aztán ez a munka befejeződik, a megtisztult kundalíni erő felfelé kezd haladni a szimpatikus idegrendszer baloldali ágán vissza a fejbe, az agyalapi mirigyhez, amely felett az uralom már megszületett, majd a tobozmirigy felé, amit még nem hódítottak meg.

Ezzel az Isteni Világosság erőinek áramlása létrejött az emberben. Ennek áldásos hatásai vannak. A földi személyiség szimpatikus idegrendszerének mindkét ágából áradó fény megérinti a mikrokozmosz égboltját, ami számtalan fényponttal van teli, melyek hatást gyakorolnak a személyiségre, és mindeddig fogva tartották. A kiáradó Világosság ereje kioltja ezeket a fényeket, és új fényeket hoz mozgásba.

Ily módon forradalom zajlik a mikrokozmikus égbolton, egy aurikus újjászületés, ami a transzfiguráció alapját képezi! A személyiség, amelyik régóta arra törekszik, hogy a visszatérés útját járja és kövesse, most az új mikrokozmikus égbolt hatása alá kerül, és pozitívan kell majd válaszolnia erre a megváltozott égbolra! 

Az út kezdete tehát a szívben rejlik.

Néhány ember bizonyos fokú, finom távolságtartás érzésével halad át az életen – azzal a csendes tudatossággal, hogy nem teljesen egyezik a világ felszínével. Ez nem igényel magyarázatot.

A részvétel meglehetősen könnyen jön. Az ember megtanul beszélni, dolgozni, megtanulja hogyan működjön együtt a külvilággal. De még a könnyed pillanatokban is valahogy távol marad – figyelmes, de nem belemerült. Belép a világba, de sohasem válik annak lakójává teljesen.

Ez a távolságtartás gyakran félreértett. Ez nem elégedetlenség, és nem is elutasításból fakad. Nincs benne ítélkezés a világgal szemben, sem pedig felsőbbrendűségi érzés. Ha mást nem is, a figyelmet mindenképpen élesíti. Az élet átmeneti, értelmes, de önmagában véve sohasem teljes.

Egy szó kezd fokozatosan felvetődni: számkivetettség. Nem büntetésként vagy sérelemként, hanem állapotként – úgy éljük az életet, hogy nem vetjük alá magunkat teljesen a feltételeinek. Ez befelé fordulás, ami nem tartalmaz neheztelést, csak odafigyelést.

Ez a számkivetettség nem hirdeti magát. Nem jár drámaisággal. A küszöbök csendes érzékelésében fejeződik ki – pillanatokban, amikor a világ valami lényeges dolog közeledése folytán gyérebbnek látszik. A kívülálló nem keresi ezeket a pillanatokat; ezek kéretlenül jönnek.  

Ami távolságtartásként jelenik meg, az egyfajta óvatosság. Habozás, hogy a jelentést az azonnali benyomás szintjére egyszerűsítsük le. Elutasítása annak, hogy a látható határozza meg, mi a valóságos.

Az effajta életmódnak van egyfajta textúrája. Az idő kevésbé a követelmények ütemterveként bontakozik ki, inkább olyan mezőként, amelyben a figyelem mozog. A jelentés gyors meghatározásának vagy igénylésének szükségessége nem dominál. A pillanatok nyitottak, befejezetlenek maradnak. Ez nem határozatlanság, hanem visszafogottság – egy intuitív érzés, hogy a legfontosabbak tisztázását nem lehet siettetni anélkül, hogy azok ne csorbulnának.

Az élet csendesen, mindennapian, drámaiság nélkül zajlik emellett a tudatosság mellett, más szögből nézve azonban mégis olyan, mintha valami lényeges dolog várakozna a kimondhatóság határain túl.

Vannak helyek, ahol ez az állapot már név nélkül is felismerhető. Nem magyarázzák vagy oldják fel – csak találkoznak vele. És ennek a találkozásnak a során enyhül a távolság érzése. Nem azért, mert eltűnik, hanem mert már nem értelmezik félre.

Ein Gedi egy teljesen más kategóriába tartozó hely. Egy oázis, ami a sivatagi kőzetből emelkedik ki. Víz folyik ott, ahol nem kellene, zöld növényzet préselődik a hőségbe és a sziklába. A hely semmit sem hirdet. Csak létezik. És ebben a létezésben valami csendben felismerhetővé válik.

Jóval azelőtt, hogy úti céllá vagy szimbólummá vált volna, ez a tájék azokhoz tartozott, akik a csend, a fegyelem közelségét választották, valamint azt, amit  isteninek tartottak. A jelenlétük továbbra is érzékelhető. Akár megnevezzük, akár nem, ők jelen vannak. 

Ezen a helyen állva, az ember megszólítva érzi magát – nem a történelem által, hanem valami által, ami még mindig magában a földben él. Egy érzés, hogy érti, mit jelent belsőleg élőnek maradni, miközben külsőleg védtelen vagy. Izrael ebben az értelemben nem egy elképzelés vagy identitás, hanem egy föld – fény a köveken, ősi utak, és az idő rétegein átszűrődő  közelség.

Az ilyen helyeken más a számkivetettség jellege. Többé nem az elválasztottság érzése. Irányultsággá válik. A kívülálló nem átutazó. Csendes befogadottá válik.

A katár vidék egy másfajta párhuzamot kínál – nem pusztán a kitartáson keresztül, hanem a hangon, a csenden és a rejtélyességen keresztül. Ezeket a tájakat a továbbadás formálta – valami létfontosságú megőrzésének a szükségessége anélkül, hogy azt felfednék, nem kinyilvánítás által, hanem a légkör révén.

Itt a zene számított. A trubadúrok nem prédikáltak. Énekeltek. Amit nem lehetett szavakban elmondani, az a hangokban, a ritmusban és a dallamban lett elrejtve. A mondanivaló inkább beleszőve jelent meg, mint kimondva. Akik képesek voltak a hallásra, azok értették – akik nem, azokat senki sem kényszerítette.

A barlangok nem csupán menedékként szolgáltak – hanem küszöbként is. Akusztikailag elevenek, érzékenyek voltak a csendre. A hallás fölerősödött ezeken a helyeken, élesebbé vált az elkülönültség által. Ezek nem a világtól való menekülés helyei voltak, hanem annak bensőségesebb érzékelésére szolgáló módok.

Ezeken a helyeken a hangok inkább összegyűlnek, mint szétterjednek. A zene lebeg, ismétlődik, visszatér ahhoz, aki hallgatja. A csend önálló, szinte kézzelfogható jelenlétté válik. Ezek a terek másfajta gazdálkodást tanítanak – olyat, amelyben a kevesebb többet mond, a ki nem mondott pedig mély jelentőséget kap.   

Az átadás itt nem magyarázaton, hanem rezonancián múlik. Aminek fenn kell maradnia, az védelem révén marad fenn, olyan belső érésen keresztül válik tartóssá, ami kívül esik a külvilág hatókörén. 

A számkivetettség a védelem gesztusává válik – tudatos félreállássá annak érdekében, hogy a belső igazság megőrzését szolgálja. Az ideérkező ezt nem kibúvóként, hanem hűségként ismeri fel.

Ami a katárok földjén megmarad az nem tantétel, hanem légkör – azok életével van teli, akik csendes, belső összhangban éltek. A belső és a külső közötti elválasztás nem feloldódik – hanem tiszteletet kap.

Végül a séma még nevet is kap: Pátmosz. Pátmosz nem csak egy sziget vagy mítosz, hanem egy állapot – a magány egy formája, ami tisztává teszi a látást. Itt a sürgősség enyhül. Az igények háttérbe szorulnak. A lélek eléggé elcsendesül ahhoz, hogy újra érzékeljen.

Ein Gedi, a katár barlangok, Pátmosz – ezek nem a félrevonulás helyei, hanem a kifinomultságé. Elszigeteltségük nem menekülés, hanem az érzékelés elmélyítésének módja.

Az ebbe az állapotba való belépés nem a világ elhagyását jelenti. Hanem a vele való friss, figyelemelterelések nélküli találkozást. A zajok továbbra is jelen vannak – egyszerűen csak többé nem a valóságot jelentik. A figyelem egy finomabb fajtája ébred fel.

Ebben az értelemben a számkivetettség nem kényszer. Választás. Nem azért, hogy elkerüljük a világot, hanem hogy olyan teret alkossunk, ami által igazán láthatóvá válik. A látás itt megnövekszik – nem csupán a visszavonultság miatt, hanem a tisztaság miatt, amit a csend lehetővé tesz.  

A kívülálló Pátmoszt nem teóriaként fogadja. Ismerősnek érzi – olyan állapotnak, amelyben az ember tisztán lát és megőrzi az összhangot, anélkül, hogy az magyarázatra szorulna.    

Ebből a tisztánlátásból a részvétel is átalakul. Az életet teljesebben éljük meg, de birtoklás nélkül. Jelenlét váltja fel a ragaszkodást. Mélyül az elkötelezettség.

Idővel az ember felfedez olyan helyeket, ahol ezt az irányultságot már megélték, ahol a számkivetettség állapota nem igényel igazolást. Ezek nem menedékhelyek, hanem templomok – melyek nem előírás alapján épültek, hanem a belső hűség csendes ismétlődéseiként.

A templom, ebben a mélyebb értelemben, nem egy felülről megszabott dolog. Szervesen növekszik a befelé forduló életek által, a figyelem megoszlása által, a láthatatlan munka által. 

Az ilyen helyek nem kívánnak meggyőzni. Nincs rá szükségük. A jelenlétük önmagában véve elég. Bennük a látogató kevésbé érzi kívülállónak magát – nem azért, mert otthonra lelt, hanem mert a távolságtartása megértésre talált.

Ami itt számít, az az odaadás, nem pedig a hit – állhatatosság, nem bizonyosság. Egy élet, ami kitartóan valami mélyebb felé irányult, mint a pillanat vagy a hangulat.

A számkivetettség itt nem oldódik fel – hanem egyértelművé válik. A távolság megmarad, de a minősége megváltozik. Amit az ember korábban hiánynak érzett, az szabadsággá válik. Amit korábban veszteségnek érzett, az távlatot nyer.

Így élni annyit tesz, mint könnyed léptekkel járni. Szeretni birtoklási vágy nélkül. Részt venni ragaszkodás nélkül. A világ rohan tovább, de a kötelezettségei többé már nem gyakorolnak teljes befolyást az emberre.  

A kívülálló nem hagyja maga mögött az életet. Benne marad – de másképpen. És ebben a másságban, ha az ember egyszer meglátja, már semmi többet nem kell mondani.