Ezek a gondolatok azon a Szereteten és Igazságon alapulnak, melyek a lényükben növekvő spirituális elvből sugároznak, és teljesen új, örök mintákat építenek.

Az ezoterikus tudomány azt állítja, hogy a gondolatok élőlények, az úgynevezett gondolatformák. Ezek a gondolati struktúrák az ember gondolkodása folyamán keletkeznek, és az érzései és vágyai által kelnek életre, miközben hozzájuk kapcsolódnak és befolyást gyakorolnak rájuk. Ez abban az energiamezőben kering, ami minden egyént körülvesz. Ha a személy abbahagyja, hogy egy bizonyos irányban gondolkodjon, akkor nem táplálja többé az ennek megfelelő gondolatformát, és az elkezd veszíteni az erejéből, úgymond „éhezik”. Ez arra készteti, hogy megpróbáljon befolyást gyakorolni teremtőjére és „rávegye” arra, hogy ebben az irányban gondolkodjon. Másrészt, minél többet gondol az ember azokra a dolgokra, melyeket fontosnak tart, a hozzájuk tartozó gondolatformák annál erősebbé válnak. Egy bizonyos ponton annyira megerősödnek, hogy kényszerítő hatást gyakorolnak a teremtőjükre az úgynevezett „megszállott gondolatok” formájában, melyektől nagyon nehéz megszabadulni. A feladat annál is nehezebbé válik az által a tény által, hogy az illető gondolatformái energetikai szinten minden más ember hasonló gondolatformáihoz kapcsolódnak. Ily módon egymást táplálják és energiafelhőkbe csoportosulnak, melyek óriási energiára tehetnek szert. A gondolatok kölcsönös támogatása teszi a tiszta gondolkodás feladatát, amire a spirituálisan orientált emberek törekednek, és ami sok ember számára annyira szokatlan, rendkívül nehézzé. Ezért mondják, hogy az embernek azon kívül, hogy önmagán felülemelkedjen, az egész világon is felül kell emelkednie. Ezért van az is, hogy ha a spirituálisan orientált emberek gondolatai tiszták, és a világért és emberiségért végzett munkájuknak szentelik magukat, akkor olymértékű gyógyító hatással vannak a világra – hogy általuk a világ alacsonyabb rendű gondolatainak energiafelhője fokozatosan veszít az erejéből és megtisztul. Mitöbb, az ezekből a tiszta gondolatokból létrejövő energiamező az erejével képes támogatni az egyéneket spirituális útjukon.

Gondolkodásukkal az emberek olyan gondolkodási mintákat építenek fel, melyek különböző célok elérését segítik, illetve szándékokat és vágyakat teljesítenek be. Ezek azon alapulnak, amit az érzékeinkkel fogunk fel, de hogy az információt hogyan érzékeljük és dolgozzuk fel, azt nagymértékben befolyásolja az, hogy milyen a létállapotunk és a tudatállapotunk. Tudjuk, hogy a tudatunk egocentrikus, aminek a legfontosabb nézete az, hogy mi vagyunk a körülöttünk lévő valóság középpontja.

Más szavakkal, az önfenntartás a személyes ego logikus és természetes viselkedési mintája, és ez ennek megfelelő gondolatokkal jár. Természetesen néha áldozatot hozunk a szeretteinkért vagy az ideáljainkért. Mindazonáltal, mivel például a rokonainkkal vérbeli kapcsolatban állunk, ha csupán általunk választott ideálokért vagy emberekért hozunk áldozatot, az nem sokban különbözik az önfenntartás burkolt formájától, mert a valódi Szeretet senkit sem zár ki.

Az ismert egocentrikus tudaton túl minden nemzet Szent iratai, egy másik tudat létezéséről is tanúskodnak, gyakran rejtett módon, amelyik még nem nyilvánult meg, még látens állapotban van az emberben. A biblia például több helyen is a bennünk lévő Isten Királyságról beszél, ami pontosan a bennünk lévő spirituális (isteni) lényre, ennek a tudatnak a hordozójára utal. Ez az alvó tudatosság a mindenütt jelenlévő tudat, ami pontosan az ellenkezője az egocentrikus tudatnak, mert egyszerűen fogalmazva mindenben és mindenütt jelen van. A spirituális irányulású embereknek, ahhoz, hogy felébresszék ezt a tudatot, meg kell tanulniuk megérteni és követni a belső csend hangját, ahogy Helena Petrovna Balvatsky nevezi, ennek a fokozatosan ébredező tudatnak a hangját, ami nem hangokkal beszél, hanem képekkel, benyomásokkal, érzésekkel, amit intuíciónak neveznek. A magasabb intuíció vezetésével megtanuljuk megváltoztatni a mindennapi életünk irányát és elkezdünk a spiritualitás felé fordulni. Továbbá megtanulunk megérteni és elfogadni minden embert, beleértve önmagunkat is, olyannak, amilyen, kritika vagy ítélkezés nélkül, eltávolítva ezáltal az egocentrikus tudat által emelt korlátokat. Ez teret biztosít az ébredő spirituális elv számára, hogy az éretté váljon, növekedjen és a személyiségtől zavartalanul sugározza a Szeretetet, azt a szubsztanciát, amiből született. Ez a viselkedés azonban csak aktív spirituális elven alapulhat és nem lehet az egocentrikus tudat alapján erőltetni, mert az erőltetés feszültséget teremt, ami előbb-utóbb a szokásos módon, érzelmi kitörésekként fog feloldódni. Végül azok, akik aktív, mindenütt jelenlévő tudatossággal rendelkeznek, a Mindenséggel, mindennel és mindenkivel való egységet fogják átélni. Ezeknek az embereknek nincs szükségük vér szerinti kapcsolatra ahhoz, hogy szerves rokonságot érezzenek másokkal. A Mindenséghez kapcsolódva élnek és nem tehetnek mást, mint hogy a Mindenségért dolgozzanak. Ezért van az, hogy azoknak a spirituális jelölteknek a gondolatai, akik másfajta tudatossággal és a létezésnek egy másfajta valóságában születtek, az egocentrikus tudat számára néha teljesen logikátlannak tűnnek. Ezek a gondolatok azon a Szereteten és Igazságon alapulnak, melyek a lényükben növekvő spirituális elvből sugároznak, és teljesen új, örök mintákat építenek. Így fokozatosan új Bölcsesség keletkezik, ami a Világegyetemet egészen új módon és teljesen új érzékekkel érzékeli. Egy megvilágosodott embernek az a feladata, hogy az elvont isteni impulzusokat és elképzeléseket mindennapi élete valóságává tegye. Végül ez a Szeretetben és Igazságban végzett munka olyan alapvető belső változáshoz fog vezetni, ami mindenkinek és az egész Mindenségnek is a hasznára válik.

Titok, mint olyan nem létezik, csak a mindenféle fokú beavatatlanok.

Aligha van egyszerűbb módja annak, hogy megmondjuk, miről szól az élet, mint Christian Morgenstern eme mondata: Nem az igazság bonyolult, hanem az, hogy képtelenek vagyunk áthatolni az egyszerűségéhez. Mi vagyunk azok, akik elvesztünk a sokféleségben. Nem tudjuk felismerni az igazságot, mert nem vagyunk képesek félretenni saját nézőpontjainkat és kivetítéseinket. Hiányzik belőlünk a tudatosság. Tehát minden tűnődésünk csak a már általunk tudott és gondolt dolgok ismételgetését eredményezi.

Azonban, hogy is lenne lehetséges egyszerűen félrehúzni a függönyt az egyszerű igazság elől, amikor szeretjük ezt a függönyt, ragaszkodunk hozzá, díszítjük, nehezebbé tesszük, és esetleg magunk is részei lehetünk ennek a függönynek? Kétségtelen, hogy nem egyszerű; szükségünk lenne egy módszerre, egy trükkre, hogy kijátsszuk a saját korlátainkat. Ez úgy hangzik, mint Münchhausen báró egyik története, aki a hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból.

De még ha tanácstalanul állunk is a függöny előtt, érdemes keresni egy módot arra, hogy felnyissuk. Ez nem az „egyszerű élet”; nem a gondolkodásunk vagy érzésünk korlátozása; nem is meditálás az ismeretlenbe, sem az, hogy hátrahagyjuk azt, ami kedves nekünk. Ezek egyike sem segítene rajtunk.

Talán először hozzá kell szoknunk ahhoz az ellentmondáshoz, hogy minden jelenség csak úgy tűnik, hogy igaz, az igazság azonban mégis hozzáférhető. Amit mi általában objektivitás alatt értünk, illetve amit „objektíven” kezelünk, az alapjában véve nem más, mint az, hogy minden dolgot tárgyként kezelünk, érzékelésünk tárgyaként, melyeket az egónk vasútállomásának vagonjaiba helyezünk, ami pontosan azt hozza létre, amit mi magunk látni akarunk, úgy téve, mintha ez a villogó sokféleség már az eredet lenne. Kívülről szembesülünk a saját dolgainkkal, ami sokszorosan tovább tükröződik. Bármennyire is nyugtalanító lehet ez a megfigyelésmód, mégis hasznos, mert a keresésnek értelme van.

Lao Ce az egyszerű igazságot Tao-nak nevezte, és többször említette, hogy ez a Tao mindennek a forrása, de felfoghatatlan. Kinek a számára hihetetlen? Minden embernek? Morgenstern „beavatatlanainak”? Számos ember hallgatta meg Lao Ce szövegeit százszor is, és talán még tetszett is nekik. Ez nem rossz dolog. De ez nyilvánvalóan nem elég ahhoz, hogy felemeljük a függönyt az egyszerű igazságról.

Vessünk egy közelebbi pillantást a függöny szó kínai változatára:

Van egy híres rész a Tao Te Kingben, ami sokszor felvetődik. A legközismertebb utalás a 25. fejezetben található, ahol az utolsó sor így hangzik: „Dao Fa Zi Ran”. Egy kínai barátom egyszer nagyon egyszerűen fordította le nekem ezeket a szavakat, mondván „A Tao a természet törvénye”. Valószínűleg jót akart és nem akart felbosszantani. Még hozzátette, „Ez ilyen egyszerű”.

De nem könnyítjük-e meg túlságosan a dolgunkat, ha a Zi Ran-t „természet”-nek fordítjuk? Mivel a kifejezésnek, ahogy sok másnak a kínai nyelvben, sokféle jelentése van különböző szinteken. És itt kezdődik az a „tízezer jelenség”, amely az Egyből származik – és a mi függönyünkkel végződik.

Zi Ran nem csupán „természetet” jelent, hanem „természetest”, „egyszerűt”, „eredetit”, „könnyedséget”, „érzelemmentességet” vagy „az önmagából kiemelkedőt”, és így tovább…

Elgondolkodhatnánk azon, hogy miféle természetet jelenthet a Zi Ran kifejezés. Valószínűleg nem csak a „külső” természetet, melyen az emberek más élőlényekkel osztoznak. Akkor melyiket? A fordítások káprázatos sokfélesége egyáltalán nem könnyíti meg a dolgokat.

Térjünk vissza tehát Morgenstern-hez egy pillanatra: Feltételezhetjük, hogy Morgenstern „beavatottja” olyannak látja a dolgokat (és a világot), amilyen az (valójában) és nem olyannak, amilyennek képzeli. A beavatás tehát azt jelenti, valaki félrehúzza a saját fátylait. A beavatatlanság pedig ezeknek a függönyöknek a díszítgetését.

Eltekintve attól a ténytől, hogy Lao Ce szavai gyakran rejtélyesek és nehezen érthetőek, azért átérezzük a mélységüket. Ha komolyan vesszük őket, olyan sokként hatnak, amely megrázza a lényünket és összezavarja az elménket. Nem jelentené-e a fátylak félretolása azt is, hogy félretoljuk a saját létünket, amely az identitásunkat alkotja? A semmi felé vagy az „önmagától létező” felé fordulnánk (ahogyan néha Zi Ran-t fordítják) – és mindezt „érzelemmentesen”, ahogy Lao Ce mondja! Ez egy őrült, beteljesületlen kérés, nemde?

Ez nyilvánvalóan többről szól, mint arról, hogy kevésbé vegyük komolyan magunkat, többről, mint hogy kevesebbet együnk és igyunk, kevesebbet beszéljünk és többről, mint a kényelmünk feladásáról. Egy másfajta életről van szó, nem csak az általunk ismert élet egy magasabb oktávjáról, hanem egy másfajta tudatosságról, amelynek többé nem önmagában van a központja.

Bárki, aki dolgozik – nem számít, hogy mit – és teljesen elmerül ebben a tevékenységben, megfeledkezik a környezetéről és önmagáról is. Bizonyos értelemben már nincs jelen. Sokunk számára ismerős ez a dolog. Ez halvány képe annak, amire Lao Ce és Morgenstern utal. De ez legalább azt mutatja, hogy az emberben ez a képesség benne rejlik. Akik bent vannak, pontosan azok a beavatottak, mert ők már nem csupán önmagukkal vannak.

Ez a tapasztalat gyanakvásra késztet minket, miszerint a bennünk és körülöttünk lévő sokszínűség mögött (vagy benne) egy más természetű rend rejlik, az „önmagában-való lét”.

Ennek felismerése lehetne az első lépés; némi erőfeszítést igényel, de ezzel elhagyjuk az előadótermet és megpróbáljuk egy kissé megrángatni a zavaros sokszínűség függönyét.

A második lépés az, hogy hagyjuk magunkat megérinteni általa; ez nagyobb bátorságot és több erőfeszítést igényel; ezzel egy keskeny rést nyitunk a függönyön; meglátjuk az első körvonalakat és meghalljuk a mögötte lévő zenét, és elkezdődik a változás.

Harmadik lépésként pedig teljesen félrehúzzuk a függönyt. Kétségtelenül ez a döntő és a legnehezebb lépés. Ez mindent megkövetel tőlünk.

De mindhárom lépésben színpadra kell lépnünk fizikailag, életünk színpadára. Nem menekülhetünk el ez elől az erőfeszítés elől, mert ha a székünkben ragadunk a földszinten, akkor semmi sem fog változni.

Így megyünk keresztül Morgenstern összes „beavatatlansági fokán”.

Amikor aztán elhúzzuk a függönyt, rájövünk: nincs mögötte – SEMMI.

Semmi, és mégis MINDEN. Semmi olyan, amit ismerünk vagy amit el tudunk képzelni. És mégis mindent áthat.

Az ezoterikus tudomány ősidők óta ismeri a karma fogalmát. A „karma” szó szanszkrit eredetű, jelentése „cselekvés”. Ez azt jelenti, hogy az ember minden tette következményekkel, karmával jár. Tehát a karma az ok-okozat törvényének megnyilvánulása. Vagyis, amit egyszer megtettünk, annak megfelelő következményei vannak. És mivel az ember egy magasabb rendű rendszer megnyilvánulása, amit az ezoterikusok mikrokozmosznak neveztek, ennek a mikrokozmosznak egy része feljegyzi az adott élet tapasztalatainak lényegét, ami az ennek megfelelő karmához vezet. A számtalan megtestesülés alkalmával, azaz ezen a létterületen eltöltött életek során, a mikrokozmosz hatalmas mennyiségű karmát halmozott fel. A tapasztalatokat néha megértik, ezek lényege feldolgozásra került, és ekkor a karma a tudás és bölcsesség óriási, gazdag tárházává válik, amit a mikrokozmoszban éppen megtestesült személyiség felhasználhat.

Más esetekben azonban a tapasztalatok tanulságait nem értik meg, így az adott mikrokozmoszban jelenleg megtestesülő emberi személyiségnek újra és újra hasonló helyzetekkel kell szembenéznie, a tanulás érdekében. Nagyon gyakran az ilyen eseteket az emberek, akik ilyen helyzetekbe kerülnek, nagy igazságtalanságnak tartják. Gyakran ilyen szavakkal reagálnak: „Mit tettem, hogy ezt érdemeltem?”, „Miért büntet engem az Isten?”, stb. Világos, hogy ezek az emberek egyszerűen nem értik, hogy életrendszerüknek nem ők az egyedüli részei, nem tudják, hogy valódi természetüket illetően egy mikrokozmosz lakói.

Ennek a félreértésnek a másik oka az, hogy az emberek nem látják át az egész helyzetet, hanem egyszerűen az egésznek csak egy részére tekintenek, és az egó korlátozott tudatossága folytán a dolgokat a saját nézőpontjuk alapján értelmezik, ami általában nagyon szűklátókörű. Jó példája ennek az az igazságszolgáltatás, amit a földi bíróságok gyakorolnak. Ez a törvény esetleges megsértését az egésztől, sőt a valószínűsíthető elkövető egyéb élettapasztalatától is elkülönült dolognak tekinti, és olyan ítéletet hoz, amely nem mindig igazságos, még azon törvények szerint sem, amelyekre alapozza. Noha a törvények bizonyos egyensúlyban tartják a társadalmat, ezek az esetek megmutatják az igazság emberi értelmezésének korlátait a magasabbrendű isteni igazsághoz képest, ami magában foglalja a karmát is, sőt ennél még sokkal többet is; az isteni igazság sokkal átfogóbb.

A karma valódi célja nem a büntetés, hanem az, hogy segítsen az embernek tökéletesen megérteni az élet leckéit. Ebben az összefüggésben, az ok-okozat törvénye a legmagasságosabb egyetemes törvény kifejeződése, az Isteni Szeretet törvényéé. Valójában, a Szeretet minden teremtés lényege, mert ISTEN SZERETET és a Teremtő szeretetereje Isten minden gyermekét mágnesként vonzza. Tehát a Szeretet az evolúció hajtóerejének is tekinthető. Ez azt jelenti, hogy minden egyetemes törvény, ami az egyetemes rendet biztosítja, a Szeretet törvényének van alárendelve és beletartozik abba.

Ennek a törvénynek az a célja a mi létterületünkön, hogy a tér-időrend énközpontú tudattal rendelkező, mulandó emberét egy magasabbrendű, örökkévaló lénnyé alakítsa át, aki mindenüttjelenlévő tudattal rendelkezik, mert legbensőbb lényünket illetően mi valójában ilyenek vagyunk. Ennek érdekében annak a személynek, aki megérti az élet valódi célját, kapcsolódnia kell a magasabbrendű isteni erőhöz, ami ezt a természetrendet egészen az ember szívének mélyén lévő belső, spirituális lényig áthatja.

Ha megtanulunk helyet teremteni ennek a lénynek azáltal, hogy fokozatosan kiürítjük magunkból a földi, énközpontú vágyakat és impulzusokat, akkor belső csendhez és az ego nem cselekvéséhez jutunk. Ily módon az isteni erő fokozatosan áthatja az egész mikrokozmoszt és minden lépést vezet az Úton, ahol az élet tanulságai segítenek nekünk megérteni önmagunkat azáltal, hogy a különböző helyzetekre való reakcióink alapján megmutatják a személyiségünk különböző oldalait. Akkor megérthetjük, mi segíti elő életünkben ennek a belső spirituális lénynek a fejlődését és mi hátráltatja, úgyhogy elkezdhetjük olyan ennek megfelelő új tettekkel támogatni a folyamatot, melyek befelé, és a külvilág konkrét valósága, a mindennapi élet felé irányulnak.

Fokozatosan, első kézből értjük meg, hogy mint a Forrástól, Istentől elválasztott egyének, viszonylagos, tökéletlen lények vagyunk. Legjobb esetben is csak viszonylag vagyunk jók, de az abszolút (lét) magasabb szempontjából nézve ez azt is jelenti, hogy nem vagyunk jók, tökéletlenek vagyunk. Továbbá emlékeznünk kell arra, ahogy fentebb említettük, hogy nagyon gyakran a történő dolgoknak olyan gyökerük van, ami a mikrokozmosz múltjába nyúlik, olyan lecke, amit még nem értettünk meg, ezért még meg kell tanulnunk.

Egyetlen leckének sem az a célja, hogy szenvedjünk, hanem az, hogy helyes belátáshoz jussunk, hogy megváltozzunk általa. Tehát semmi sem véletlenül történik az életünkben, az élet egy olyan iskolának tekinthető, ami megtanít minket igazán élni. A szenvedés abból ered, hogy nem fogadjuk el és ellenállunk. Ha a legfőbb isteni erőhöz kapcsolódva, tökéletlenségünkkel tisztában lévén, mély alázattal el tudjuk fogadni az élet tanulságait, bármik legyenek is azok, akkor a már korábban említett teljesen új, helyes módon élhetünk, a karmát dharmává alakítva át.

Amikor ilyenformán feloldjuk az ellenállást, a tudatunk és a bennünk lévő spirituális lény közötti gátakat, akkor fokozatosan egyesülünk ezzel az Igazi Önvalóval. Akkor nagy belső öröm és boldogság tölt el minket, mert Isten maga a Szeretet lényege, az elképzelhető legmagasabb rezgés. Akkor semmi sem lesz képes elválasztani minket a Forrástól, Minden Élet Urától. Ily módon a karma a mi átalakulási folyamatunk egyik fő hozzájáruló tényezőjeként tekinthető, melynek során mi magunk, az idő és tér tökéletlen lényei, legbensőbb lényegünk szerint az Örökkévalóság lényeivé válunk.

A másokkal való együttélés során rendszeresen akaratok ütközésével szembesülünk – néha azért, mert az érdekeink különböznek, néha meg azért, mert ugyanazért a dologért küzdünk – és ilyenkor mindig egy bizonyos feszültség van jelen.

Az énközpontú tudat arra törekszik, ami a legjobb a számára, és ennek következtében gyakran összetűzésben találja magát másokkal. Ez nem tudatos, automatikus viselkedés.

Az üresség buddhista fogalma segíthet fényt vetni erre. Az üresség azt jelenti, hogy a dolgok nélkülözik a benső létezést – vagyis nem léteznek önálló, minden mástól elkülönült entitásként. De ez nem jelenti azt, hogy az üresség egyenlő a semmivel. Amikor ürességről beszélünk, azt értjük alatta, hogy valami mentes valamitől.

Vegyük például a fát. Mondhatjuk azt, hogy a fa nélkülözi a fényt, ha napfényben fürdik? Mondhatjuk, hogy nélkülözi a levegőt, ami körülveszi? Nélkülözi-e a talajt, az ásványokat és az esővizet, ami élteti? Nélkülözhet-e a fa valamit abból, ami körülötte van, ha magának a kozmosznak egy mindennel szoros összefüggésben álló kifejeződése?

Akkor mit nélkülöz a fa?

Nincs benne különálló, minden mástól független létezés.

Hasonló módon, egy személy és annak belső világa – gondolatai, érzései, vágyai és cselekedetei – sem léteznek függetlenül. Az emberek mégis azt hiszik, hogy önálló léttel rendelkeznek, és mentális korlátot emelnek maguk és mások, valamint a körülöttük lévő dolgok közé.

Az egocentrikus, énközponttú tudat a gyökere ennek az elkülönültségnek és az ebből következő előítéleteinknek, beidegződéseinknek és automatikus szokásainknak, amelyek számtalan belső és külső viszályhoz vezetnek.

Pedig az egónak nincs saját léte. Ezért mondja Krishnamurti, hogy nincs megfigyelő a megfigyelt dolgon kívül, nincs gondolkodó a gondolaton kívül. Amikor például elkerülünk egy érzést, ami zavart okoz nekünk, akkor maszkot húzunk magunkra, arra, akik valójában vagyunk – és elmenekülünk az önismeret elől.

Amit mi nyugalomnak nevezünk, az csak néhány pillanatnyi vagy órányi pihenés. Az ellentétes erők – nyugtalanság, aggodalom és félelem – napi küzdelme hajt minket, amit az egocentrikus tudat elkülönültsége okoz.

De lehetséges-e a tartós béke?

Ahogy Dzongsar Khyentse írja a What Makes You Not a Buddhist [Miért nem vagy buddhista?] című könyvében, amikor megértjük és megtapasztaljuk az ürességet, továbbra is értékeljük mindazt, ami létezni látszik — de már nem ragaszkodunk az illúziókhoz úgy, mintha azok valóságosak lennének. Tekintetünk áthatol a látszatokon, és felismerjük, hogy ezek elsősorban az én teremtményei. Az élet még megindíthat minket — érezhetünk szomorúságot, haragot vagy szenvedélyt — de lassan felhagyunk azzal, hogy külső megerősítést keressünk az énképünkhöz, és felhagyunk a soha el nem jövő boldogság szüntelen keresésével.

Az élettapasztalatokon – valamint ebből a szüntelen küzdelemből eredő kimerültségen keresztül – kezdjük belátni, hogy valódi lényünk, mint a sivatagban lévő kút, ahogy Exupéry utal rá, a béke leheletét nyújtja nekünk, amikor feladjuk a külső harcot.

A valódi lét áthatol az elválasztottság falain és az én illúzióin.

Mert a valódi lét számára nincsenek határok: számára minden létező Egy.

Ily módon elkezdhetjük lebontani az elválasztottság korlátait a szívünkben, és személytelen, küzdelemmentes választásokat tehetünk – még a nehézséggel és konfliktussal szemben is – elfogadva egy új életvitelt. S így mindegyikünk, az útja során, tartós békére lelhet – nem az időben, hanem az élő jelenben, abban a pillanatban, mikor az örökkévalóság megérinti a szívünket.

Melyik utat kövessük?

Képzeljük el a samsara kerekét: a külső peremen a konfliktusok elkerülhetetlenek az állandóság hiánya miatt – de ahogy a középpont felé haladunk, a küllők mentén (mint egy belső úton), a feszültségek csökkennek, mígnem a legmélyebb ponton a konfliktus megszűnik az egocentrikus tudat önmaga által alkotott kettős természetének felismerése által.

Csak a kozmikus kerék közepe mozdulatlan: az üresség az, ami a kereket mozgatja.

A középpont a mozdulatlan mozgató, a mozgás tengelye – minden tőle függ, holott nem vesz részt a forgásban. Csend a zaj közepette, jelenlét az áramlás közepette.

A kerék az élet maga. De nekünk merre kellene mennünk?

Maradjunk a peremen, együtt forogva a világ feszültségeivel, vagy térjünk vissza a középponthoz– ahol a béke honol, ahol a Lét egész, szabad és osztatlan?

Hivatkozások:

Khyentse, D. What Makes You Not a Buddhist [Miért nem vagy buddhista?] [e-book]. Translated by Ana Cristina Lopes. São Paulo: Editora Lúcida Letra, 2021. Originally published as What Makes You Not a Buddhist by Shambhala Publications, Boston, 2007

Krishnamurti, J. On Conflict [A konfliktusról] [e-book]. 1st ed. New York: HarperCollins e-books, 2013. EPUB Edition. ISBN 9780062312600

Rijckenborgh, J., de Petri, C. The Chinese Gnosis: A Commentary on the Tao Te Ching by Lao Tzu, Jarinu, SP: Lectorium Rosicrucianum, 2006

[Magyar könyv: J. van Rijckenborgh – C. de Petri: A kínai Gnózis, Magyarázatok Lao-Ce Tao Te King-jéhez]

Számos nézet szerint szívünk a pozitív érzelmek hajtóereje, például az örömé, a szereteté és az együttérzésé. Úgy tűnik, hogy ezek a pozitív érzelmek kifelé irányuló, sugárzó természetűek, centrifugálisak.

Az érzelem ezért olyan, mint egy belülről fakadó áramlat, melyet néha egy belső érintés okoz. Ez az érintés paradoxonnak tűnik: érzelmileg érintetté és nyugtalanná válunk. A pozitívan megélt érzelem impulzusa magával ragadhat minket, akár még könnyekre is fakaszthat. Ezt általában pozitívumként tapasztaljuk meg, mert a forrása, a szívünk egy őszinte üzenetet küld. Az érzelem oka azonban lehet egy olyan nagy belső felindulás is, melynek alapja nem mindig jelent örömet a számunkra, például amikor azt mondjuk, hogy „zokogott a szívem”. Az érzelem, a belső felindulás lehet hogy kényelmetlen, mert nélkülözi az egyensúlyt, és eláraszt. Amikor a szív tudatosságának frekvenciája növekszik, a szív lehet, hogy nem képes feldolgozni azt, és kezdi elveszíteni a tisztaságát, vagy talán nem képes fenntartani a tisztaságát, és kiegyensúlyozott szívet kér, imádkozik: „Adj nekem tiszta szívet.”

Ezt a növekedést valószínűleg a Krisztus-energia működése inspirálta, amelyre a következő szavak is vonatkoznak:

  Ne nyugtalankodjék a ti szívetek. [1]

A negatív érzelmek által, mint a harag, félelem, búskomorság, indulat vagy féltékenység, melyek nélkülözik a szív tisztaságát, a szív még messzebb kerül a kiegyensúlyozottság állapotától.

Az érzelmek, pszichológiai indulatok energiái ily módon komolyan hátráltathatják a szív (valamint a fej) tisztaságát. És ezzel René Descartes idea claire et distinct [világos és határozott eszme/idea] gondolata is idő előtti elzárkózást jelent a tudat számára. Az érzelem az energia szempontjából erőfeszítést jelent, és a holland „moeite” (erőfeszítés) szó ugyanazokból a betűkből áll, mint az „emotie” (érzelem). Spinoza is megjegyezte, hogy számos „indulat” van, melyek távol tarthatják az embereket a megvilágosodástól, a tudat tisztaságától (Ethica [Etika]). [2]

A nagy kérdés az, hogy mi emberekként törekedhetünk-e a szív tisztaságára: tehetünk-e erőfeszítést ennek a tudatállapotnak az elérésére? És ha ez nem lehetséges, ahogy Lao Ce jelzi a Tao Te Kingben [3]: akkor a szívnek miféle adottságát, képességét hagyjuk figyelmen kívül?

A gnosztikusok a szívvel való „gondolkodás” lehetőségéről beszélnek, a szívatom tisztaságának tudomásul vételéről. Őszinteségről. Valamint arról, hogy hagyjuk a szívet működni, és ne próbáljuk mi magunk befolyásolni. Továbbá a gondolkodást, a valódi gondolkodást általában a fejhez, az agyi tevékenységhez társítjuk.

Abszurdnak tűnik, hogy ezt a tevékenységet, a szívvel való gondolkodást csupán egyetlen atom okozhatná. És ezért van az, hogy „a szívvel való gondolkodást” gyakran mitikus, legfeljebb misztikus eseménynek tekintik, egyfajta „úgynevezett” dolognak. Az emberek elfelejtik, hogy az a szív, amelyik tiszta, és nincsenek nemkívánatos, „alsóbbrendű” érzelmei, kapcsolatban áll az elmével. Az elménk nem érzéketlen, és a belső erő forrása.

Az elmének szüksége van a szív tisztaságára, hogy feltáruljon, és ami ekkor megnyilvánul, az a határtalan szív. A határtalan szív gondolkodása nem féktelen, hanem egyértelmű és tiszta természetű, egy rejtett gondolkodásmód. Nem terjed zabolátlan tűzként minden irányba, nem ad asztrális energiát a démonoknak. Ez egy kiegyensúlyozott asztrális tűz, egy csoda, ami arra a tevékenységre ösztönzi a lelkünket, amire eredetileg szánták. A keleti bölcsesség szerint a gondolkodás egyenrangú a lélekkel. Ez a kiegyensúlyozott lélektűz újraalkotja az elmét oly módon, hogy valóban képesek legyünk a szívünkkel gondolkodni.

Persze csodálatos lenne, ha egy természetszerűen magasztos vágy azonnal képes lenne felkelteni a manast, Isten Fiát, a rendszerünkben, a mikrokozmoszunkban. Végülis úgy tűnik, hogy a megújulásnak, a szellemember feltámadásának egy szent, mélységes vágy az egyetlen feltétele. Mindazonáltal a szív tisztasága megelőzi ezt a vágyat. És ez azt jelenti, hogy a szeretet, bölcsesség és intuíció koherens módon nyújtanak alapot ahhoz, hogy egy alapvető gnosztikus belátás nyitott kaput képezzen ennek a csodálatos vágynak a hatékonysága elé.

A bölcsesség és az intuíció akkor biztosítják, hogy a szeretet ne váljon személyes jellegű jótékonysággá, ahol a „legjobb szándékok” valójában egy alacsonyabb energiamező felé húznak minket. A bölcsesség és az intuíció ily módon garantálják a szív tisztaságát, hogy a démonok ne dézsmálhassák meg azt a szeretetenergiát, ami szabadon terjed a világban. Ily módon nem etetjük „rózsával” a szamarakat. A tüzes szív, ami tisztasággal sugárzik, mindig megőrzi a szelídség jegyét, nem sérti mások érzéseit, nem kényszeríti embertársait arra, hogy ne a szabad választásuk szerint cselekedjenek.

A tisztaság forrása a csend. A tiszta, önkéntelen és őszinte szív az eredet nyugalmában és csendjéban lélegzik. A gnosztikusok a Néma Csendről, az Élő Csendről beszélnek, a magasabb eonról. Ennek jól ismert példája az a tó, amelyiknek a felszíne fodrozódásmentes, olyan, mint egy átlátszó tükör, melynek le lehet látni a fenekére, és az ott lévő drágakő sugárzása átragyoghat rajta.

Az indulatmentes szív tiszta gondolkodása egyértelmű, és belső impulzusként el akar jutni a fejhez, ami által félelem támadhat a világ általi ’megkísértés’ miatt, ahogy a Tao Te King is mondja. Ha azonban bölcsesség és intuíció vezeti, és ha minden értelmet felülmúló szeretettel van teli, akkor az enyhén tüzes energia elérheti a fejet anélkül, hogy megzavarná a szív tisztaságát, és akkor ennek a fejnek egy különleges működése utat törhet a rendszerünkben. Arról van szó, hogy az elme által táplált tobozmirigy aktívvá váljon a fej szentélyében. Spinoza ezt az Értelem tisztaságaként nevezi, ami akkor jöhet létre, ha a vonzalmak többé-kevésbé nyugalmi állapotban vannak. Ekkor a szív tiszta gondolkodása összekapcsolódhat („eggyé válhat”) a fej szentélyével, melyet a tiszta elme táplál, úgyhogy a szív és a fej kettősségéből egy áramló aktivitás keletkezhet, ami lángra lobbantja a szellem tüzét. A vágy és az öröm együtt jár a bölcsességgel és a szeretettel, ami által a belső folyamat a tűzzel folytatódik. Ebben a tűzéter, az ötödik éter játszik központi szerepet, amely meghatározza a szellem működését. A szív tisztasága és a fej tisztasága ezután megünnepli a rózsa ünnepét, amelyik végül arannyá válik. A tudatosság egy olyan egységes szintet ér el, ami látszólag természetellenes, annak az alapvető cselekedetnek köszönhetően, amely a szívben kezdődik. A tisztaság megértést szül.

Aki érti, az szabad

– Spinoza rövid, erőteljes szavaival kifejezve.

A német filozófusnak, Hegelnek egy hosszabb mondatra volt szüksége, hogy ugyanezt megfogalmazza, amikor azt írta:

Az Értelmet a jelen keresztjének rózsájaként érteni, és ebben örömet lelni, ez az ésszerű belátás a valósággal való megbékélés, amit a filozófia azoknak kínál, akikben belső késztetés van a megértésre… [4]

Az Értelemnek a jelen keresztjén lévő rózsaként való megértéséhez, amelyre jelenleg nagy szükség van, alapként elengedhetetlen a szív tisztasága. A valósággal való megbékélés valójában lehetetlen feladatnak tűnik, mivel az érzékeink küzdelmet, háborút, kegyetlenséget és szenvedést érzékelnek a világban. Anélkül, hogy letagadnánk ennek gyötrelmét, fontos felismerni, hogy az érzékeink nagyon korlátozottan működnek, egyesek szerint csak 0,05%-át fogják fel a valóságnak. Az intuíció új képességként felül tud kerekedni ezen a szeretet erejében, és figyelmen kívül hagyja az öt érzék kötőerejét. A szív tisztasága értékes kiindulópontként lehetővé teszi az intuíció megnyilvánulását, hogy belélegezhessük a szabadságot, az egységet és a szeretetet; az isteni mindenség-megnyilvánulás hármasságát.

______________

Források:

[1] János 14:1

[2] Ethica [Etika], Spinoza

[3] Tao Te King, Lao ce

[4] Phánomenology of Spirit [A Szellem fenomenológiája], Hegel

Ebben az esetben egy sötét szobát látsz. Ebben a szobában sohasem volt világosság. Most semmit sem láthatsz, annyira sötét van.

Aztán egy résen keresztül egy gyertyát helyeznek a padlóra, és az egész szoba megváltozik egy másodperc alatt. Világossá válik, a sötétség eltűnt. Most már a szoba minden sarka látható. Te is látod?

Aztán a gyerta kialszik. Megint sötét van.

A bölcsek gyakran töprengtek a kérdésen: a sötét szoba, amelyik egyszer világos volt, ugyanaz a szoba-e, mint az a sötét szoba, ahol sohasem volt fény? Vagy megváltozik valami, amikor fény hatol be egy szobába?

A válaszuk az volt: Az a szoba, ahol már fény volt, megváltozott. Ez a szoba ismeri a világosságot, tudja hogy létezik. És amikor megtudunk valamit, akkor az már sohasem lehet nem tudott többé. Mint ahogy az, amit megtanultunk, sem lehet már meg nem tanult többé.

Azok a bölcsek azt is mondták, hogy ez az emberekre is érvényes. Amikor a világosság megérint minket, akkor örökre meg vagyunk érintve általa. Még akkor is, amikor soha többé nem gondolnánk rá, olyanok vagyunk, mint az a sötét szoba, ahol annyi fény volt.

Tehát megváltoztunk. Hogy mit kezdünk ezzel, az rajtunk múlik. A világosság adott, mindig, és nekünk csak össze kell kapcsolódnunk vele. A többi aztán pontosan úgy történik, ahogy kell.

Első rész

Ezt a tanmesét mintegy hat-hét évvel ezelőtt hallottam először. Azóta időről időre felmerült a beszélgetések során – szeretem újra és újra elmesélni a barátaimnak és a szeretteimnek. És amikor karácsony este ismét eszembe jutott, elhatároztam, hogy leírom.

A kínai hegyek közötti völgyek egyikében élt egy öregember. Azt mondták, az elméje olyan nyugodt volt, mint a hegyi tavak: semmiféle vihar sem tudta felkavarni az ég tiszta tükröződését a mélyén. Nem volt tanító, nem voltak tanítványai és nem törekedett hírnévre sem – egyszerű életet élt, mint azok, akik nem sietnek sehová sem.

Később megtudtam, hogy ezt a történetet gyakran Bodhidharmának (Damo-nak), a Chan iskola első pátriárkájának tulajdonítják, aki a lét lényegébe való közvetlen betekintés tanítását Indiából hozta Kínába a VI. században. Ez nem egy kanonikus életrajz, hanem népi példabeszéd, ami az idők során formálódott – útja legvégső és legnehezebb próbájának történetévé.

Az első próbatétel – Tolvajok

Egy éjjel tolvajok törtek be az otthonába. Az öregember, meditálva üldögélt, nyugodtan figyelte ahogy a tolvajok összeszedték csekély holmiját.

– Vigyetek el mindent – mondta nyugodt, halk hangon. – Csak ne csapjatok nagy zajt.

Megdöbbenve távolságtartásán, a tolvajok zavartan távoztak.

A második próbatétel – Árulás

Egyszer amikor hazatért, az öregember a feleségét a szomszédjával – egy fiatalemberrel találta. Csupán egy apró bólintással válaszolt, arckifejezése változatlan maradt.

– Bocsáss meg, amiért megzavartam a nyugalmadat – mondta és távozott, mintha csak tévedésből rossz ajtón lépett volna be.

A harmadik próbatétel – Száműzetés

A fiai, akik számára a tisztelet és rang jelentett mindent, kijelentették:

– Gyenge vagy. Szégyent hozol a családunkra. Menj el.

– Ahogy kívánjátok, gyermekeim – mondta az öreg nyugodtan. Meghajolt, fogta a botját és az alamizsnás tálkáját és elindult a hegyekbe, egy kolostor felé.

A Kolostor

Az öregember megérkezett a kolostorba. Szívélyesen fogadták, menedéket adtak neki és azzal a feladattal bízták meg, hogy az udvart söprögesse.

Napjait az udvar söprésével töltötte, eltakarítva a leveleket és a port, a mozdulatai megfontoltak és otthonosak voltak. A söprés rituálévá vált – cselekvés közbeni meditációvá. Nem a követ söpörte, hanem a saját elméjét, és minden egyes mozdulattal üresebbé és világosabbá vált belül. Szabadidejében visszavonult az udvar távolabbi részébe, leült egy fa alá és meditált, a lélegzését és elméjének a mozgását figyelve.

És ebben a nyugalomban, a csendben, ami úgy tűnt, mintha örökké tartana, az öregember halvány rezdüléseket és finom mozgást kezdett észrevenni maga körül. Árnyékok gyűlekeztek ott, ahol a nyugtalanságnak soha, még a gondolata sem merült fel. Alig észrevehető, képszerű dolgok jelentek meg a pislákoló fényben – a Marák első előfutárai. A buddhizmusban, ahogy az európai és szláv mitológiában is ez a neve azoknak a démonoknak, amelyek az ember kötöttségeiből táplálkoznak.

A Marák támadása

A Marák egyre nyilvánvalóbban kezdtek megjelenni félelmetes formában és múltat idéző suttogásokkal próbálták kizökkenteni az öregembert a munkájából és a meditációjából. Az öreg minden egyes söprő mozdulatnál rendszerint csak halkan felsóhajtott.

Azután a Marák taktikát váltottak, sugárzóan fényesek lettek és minden idők legnagyobb szentjének nevezték az öreget, megpróbálva felkelteni a hiúságát és az elismerés utáni vágyát, de az öregember csak magában mosolygott és tovább söprögetett.

Egy nap, munkája befejeztével leült egy öreg fenyőfa alá. Az udvar tiszta volt. Könnyed szellő mozgatta meg az egyik ágat, és egy apró, száraz gally hullott le az udvar kövére a lábánál. Egy árnyék futott végig az öregember arcán: egy apró bosszúság, alig észrevehető preferencia a rendre és a tisztaságra.

A Marák diadalmasan üvöltöttek fel: eddig nem találtak sem szenvedélyt sem félelmet, most azonban a legkifinomultabb preferenciára – egy rejtett kötődésre leltek. Abban a pillanatban erős szélvihart szabadítottak el, ami a fenyőtűket, a port és a szemetet dühöngő örvénnyé kavarta, másodpercek alatt tönkretéve az öreg makulátlan munkáját.

Az öreg felugrott, kezeit néma kétségbeeséssel emelve fel.

A belső harmónia megroppant – hacsak annyira is, mint egy letört gally. Az öreg azonosult azzal, ami történt.

Veszített.

Második rész – Tanulság

Ez a történet nem Bodhidharma kudarcáról szól (mivel a hagyomány szerint, a pátriárka valóban elérte a célját). Ez a szabadság felé vezető út utolsó csapdáit fedi fel. Ez a kudarc éppen azokra a legfinomabb láncszemekre mutat rá, amelyek a „önvalót” földhöz kötik, és ez ezért fontos. Vizsgáljuk meg ezt közelebbről.

1. A fiai és a feleség – Ragaszkodás a forma világához

A fiai a szociális egó megszemélyesítői: hírnév, státusz, család, tisztelet, közvélemény. Az öregember könnyen elengedi ezeket – puszta cimkéknek tartja és nem a saját belső lényegének. Száműzetése nem más, mint a társadalmi kötöttségekről való lemondás.

A feleség és a szomszéd az érzelmi köteléket, a birtoklást és a féltékenységet jelképezi. Az öregember nem azonosítja magát a testével vagy a kapcsolatok szokásos, világi értelemben vett értelmezésével.

2. Démonok (Marák) – Az ego-elme megszemélyesítése

Ezek nem külső lények, hanem az ember saját tudatlanságának az erői:

Félelem, ellenszenv, harag (alacsonyabb rendű démonok) – az első akadályok, amelyeket a kereső legyőz.

Büszkeség, elismerés utáni vágy, spirituális arrogancia – ezek kifinomultabb ellenségek. Az öregember ezt a próbát is sikeresen teljesíti, rámutatva, hogy még az ember saját szentségének az elképzelése is csak egy illúzió.

Az utolsó és legmegfoghatatlanabb démon az elme szokásai: egy mechanikus, szinte tudattalan preferencia.

3. „Az apró gally” – Az Önvaló utolsó akadálya

Az utolsó kötöttség apró, alig észrevehető – a tudat parányi csapdája. Az elme még a család, gazdagság, félelem és büszkeség elhagyása után is egy mikroszkopikus azonosulási ponttá zsugorodik össze. A következő formát öltheti:

• a tisztasághoz és rendhez való ragaszkodás,

• az ember saját ragaszkodásmentességének a titkos öröme,

• egy hanggal, tónussal vagy időjárással szembeni enyhe irritáció,

• a kényelem – csend, ízlés, rituálék iránti észrevétlen preferencia.

Ez a „gally” veszélyes, mert ártatlannak, sőt erényesnek tűnik. Benne rejtőzik a dualizmus utolsó szikrája: „Én itt létezem, és ennek – ennek a gallynak, ennek a rendetlenségnek – nem lenne szabad léteznie az én világomban”.

4. Hurrikán – Az élet olyan, amilyen

Az élet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan. Folyton megzavarja a belső és a külső világunkat. A végső próba nem a nyugalom ideális körülmények között való megőrzése, hanem nyugodtnak maradni akkor is, amikor a valóság felkavarja a rendet – és ily módon válni valóban szabaddá.

Tanulság

A történet nem győzelemmel végződik, hanem kudarccal. Ez a kudarc azonban a legnagyobb tanár. Arra int:

„Maradj éber a végsőkig. Ne a viharokra figyelj – hallgass a saját lelkedben alig hallható suttogásra. A szabadság nem a tisztaságban, hanem bármilyen szél, gally, káosz – belső ellenállás vagy személyes preferenciák nélkül való – teljes elfogadásában rejlik.”

Vajon hol rejlik a te apró gallyad?

A szeretet nem szomjas – a szeretet víz.

A szeretet nem lélegzik – a szeretet levegő.

A szeretet nem ég – a szeretet tűz, ami világít.

A szeretet nem anyag, ami alszik – a szeretet föld, ami sarjad.

A szeretet nem kétséges – a szeretet egyirányú.

A szeretet nem rész – a szeretet az egész mindenben.

A szeretet nem tartalmaz és nem tartalom – a szeretet végtelen.

A szeretetnek nincs ideje – a szeretet az örök jelen.

A szeretet nem érez – a szeretet LÉTEZIK.

Tegyünk egy kalandos sétát. Sétáljunk végig az élet útján egyénileg, és egész emberiségként is. Sétánk nem csak a jelen életen át vezet, amelyben most élünk, hanem azon a sok életen keresztül is, amelyek megelőztek minket és benyomásokat hagytak a mi életterünkön.

Ez az utazás hosszas és fárasztó lehet, mivel sok életen ível keresztül. Jó idők váltakoznak a rosszal, boldog idők a szomorúakkal. Élettapasztalatok tömkelege. Jelenleg egy hegyen mászunk felfelé, hálatelten érünk a csúcsra és még több csúcsot látunk a távolban, amit csak úgy érhetünk el, ha előbb leereszkedünk a völgybe mielőtt egy újabb mászásba fognánk. Előttünk egy buja, zöld völgy terül el, és mi keresztülvágunk rajta. Minden völgy más és más, ahogy a hegyek is, amiket megmászunk. A völgyek, melyeken az utunk során kereszülmegyünk, néha talán sivatagosak, sivárak és örömtelenek, és úgy érezzük majd, hogy már nem tudjuk követni a célunkat.

Mi a célunk? Azért indultunk el, hogy felfedezzünk egy új utat, amin korábban még nem jártunk, ami látszólag valahol a távolban van, de valójában a kezünknél és lábunknál is közelebb. Igazából bennünk van, de még nem érzékeljük. Átöltözünk, külső megjelenésünk összhangban áll a változó hőmérséklettel és magassággal, de nem nézünk befelé. A testünk öregszik, az egészségünk romlik, de mi tovább erőlködünk. Egy nap rájövünk, hogy minden hegycsúcs az előzőnél magasabbra visz minket, és hogy az odajutás során meg kellett szabadulnunk néhány terhünktől, sok mindent hátra kellett hagynunk. Gondolatoktól, elképzelésektől, érzelmektől szabadultunk meg az úton.

Egyre magasabbra mászunk és azt vesszük észre, hogy a távolságok egyre kisebbek, a táj ellaposodik, valamiféle fennsíkká válik, de mégis egyre felfelé kapaszkodik. A legmagasabb ponton ez a fennsík egy gyönyörű, nyugodt, derűs síkságra nyílik, melyet olyan minden elképzelést felülmúló béke vesz körül, amit eddig még sohasem tapasztaltunk. Folytatjuk utunkat ezen a síkságon, ebbe az új birodalomba, és azt látjuk, hogy már semmi sem köt minket ahhoz a birodalomhoz, amit magunk mögött hagytunk. Tovább haladunk ezen az életúton, mint korábban, de rá kell jönnünk, hogy ugyanakkor valahol máshol is vagyunk. Ez valóban egy különös tapasztalat, ami először valahogy riasztó. De még riasztóbb visszafordulni, amire ebben a szakaszban hajlamosak lehetünk, de felfedezzük, hogy az az út, amelyen jöttünk, már nem érzékelhető. Az a kockázat fenyeget minket, hogy beleesünk a szakadékba, amikor tudatára ébredünk annak a mélységnek, amibe az emberiség zuhant, és annak amit most hátrahagytunk. Mély szomorúság fog el minket az emberiség sorsa miatt, de ugyanakkor mélységes béke és vágyakozás is egy új valóság iránt, az iránt az új út iránt, amibe most belekezdtünk.

Így aztán tovább haladunk ezen a békés helyen, utunk során tanulva a hibákból, amiket életünk során még elkövetünk, megtanuljuk, hogy ne bonyolódjunk bele a saját jelenlegi életünk még megmaradt szövevényeibe. Valójában egy olyan új út áll előttünk, aminek a végét egyelőre még nem látjuk.

Továbbmegyünk, és ahogy haladunk felfedezzük a szabadság új érzését, új érzékeléseket, új érzékenységeket. Most már szabadon mozoghatunk, mivel nem terhelnek minket a korábbi kötöttségeink, melyeket hátrahagytunk. Időről időre megpróbálnak visszacsábítani minket, de nincs visszaút és megvan az új képességünk és erőnk ahhoz, hogy ellenálljunk nekik. Új módon látjuk a dolgokat, most valóban egy más térben vagyunk, egy teljesen új valóságban. Az utitársainkkal való együttműködésünk (és örömmel fedezzük fel, hogy nem is kevesen vannak) megváltozott, felismerünk egy kialakulóban lévő új képességet, amellyel érzékelhetjük, megérthetjük őket. Belső békét érzünk és azt, hogy egyek vagyunk mindennel, ami körülöttünk van ebben a csodálatosan más valóságban, de azt is tudjuk, hogy ez még csak a kezdet, egy teljesen új kezdet. Egy új út, ami hazavezet minket.

A Szeretet rezgésének megérintése által ízelítőt kapunk a Mennyből, hagyjuk, hogy az Egység csodálatos energiája felemeljen minket.

Teljesen más szemmel – megosztottság nélkül – nézünk az emberekre. Megosztottság nélkül, ami dialektikus értelemben elválasztja azt, ami az enyém, attól, ami a tiéd, azt ami a miénk, attól, ami az övék, a férfiast a nőiestől. Isteni látásmóddal nézünk, a szívünkkel látva, hogy minden az Egyetlen Önvaló megnyilvánulása. Minden Egységet képez, ami számtalan formában jelenik meg.

Csodálatos, amikor olyan szikrák csoportjaként látjuk az embereket, amelyek egyetlen lángból törnek elő. Az Egész részei, és mégis számtalan módon csillognak, mintha saját külön életüket élnék. Ez egy ragyogással teli látvány, és csodálatos volt a Teremtő terve, hogy az Egység sokszínű formában jelenjen meg.

Ez a végtelenségig folytatódhatott volna, ha nem történt volna meg, hogy a „szikrák” hozzátapadtak a saját formájukhoz, megittasultak általa és elfelejtették, hogy egy nagyszerű egészhez tartoznak – hogy a fény csodálatos játékának csupán a szereplői. Így keletkezett a zavarodottság és az elválasztottságban, önelégültségben való hit. Ily módon az eredeti Emberi Lény, akinek az volt a jellemzője, hogy az Isteni Világosság sugárzását annak teljességében befogadja és kisugározza, énközpontú, dialektikus személlyé vált, aki csak önmagára összpontosít, másokat pedig az elkülönült „én”-je fenyegetésének tart. Ezért aztán „sarokba szorított állatként” védi önmagát az illuzórius „én” képzeletbeli fenyegetése ellen. Ez az „én” addig erősödik, amíg el nem éri a szenvedés határát. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy kiutat keressen, a Megszabadult Lelkek Testvérisége pedig a segítségére siethet, hogy tudatosan visszatérhessen az Egységhez. Eközben mi, a Szeretet sugárzása által elragadtatva, nézzük az emberek bolyongó tömegeit, ahogy végtelenül vonulnak tova. Mindegyikük, mindegyikünk, a saját dolgainak őrületébe merülve, mint egy álomban, letargiában lebeg a szemünk előtt. És így forgunk körbe generációk óta, évszázadok, évezredek óta, ebben a halandó álmok börtönében. Az idők és a formák változnak, de az álom szakadatlanul tovább tart. Ez az elválasztottság álma.

Ilyen pillanatokban az ember szívből, túláradó szeretettel szeretne felkiáltani: „Kedves testvérem, állj meg! Szabadítsd ki magad ebből az álomból! Mert mi Egyek vagyunk, ugyanannak az Önvalónak a megnyilvánulásai! Nincs közöttünk semmi, ami elválasztana minket!

A Szeretet magasztos rezgésének hatása alatt maradva haladunk el a másik ember mellett, a szemébe nézünk, és észrevesszük gondolatainak zavarodottságát, és a fájdalmat, amit magukban hordoznak. Megértjük ezt az állapotot – hiszen mi magunk is tapasztaltunk naponta ilyen érzéseket. Érezzük a késztetést, hogy közelebb vonjuk őket magunkhoz, és azt mondjuk: „Most már minden rendben van, ne aggódj, minden jól van. Csak a gondolat illúziója teremtette ezt a fájdalmat. A valóság más – a valóság tele van Szeretettel és Egységgel. Az egyetlen Valóság Isten – a csodálatos Atya-Anya, a Szeretet, az Egység, a Mindenség.”

Így maradunk, a Szeretet rezgése által hordozva, az elválasztottság, az „én” érzése pedig eltűnik valahová – egy pillanatra sem jut eszünkbe, hogy megosztott módon gondolkodjunk.

Ennek a csodálatos érintésnek a hatása azonban nem tart örökké, és lassan visszasüllyedünk az álomba. Még nem vagyunk elég üresek, elég tiszták, elég csendesek belül ahhoz, hogy sokáig megtartsuk ezt az állapotot. De eljön majd a nap, amikor a belső nyugalmunk lehetővé teszi, hogy a Világosság örökké bennünk lakozzon. Eljön az a pillanat, amikor Kegyelem ereszkedik le ránk és a nem-cselekvés általi cselekvés megnemesít minket, hogy „nem-én”-ként újra Isten méltó Gyermekeivé válhassunk.

Bárcsak hamarosan eljönne az a nap! Bárcsak most jönne el!