(vissza a 3. részhez)

Az ősnyelv kilétéről találgatások születtek az idők során. [1]

Már az újholland nyelv virágzása idején még Johannes Goropius Becanus (1519-1572) filológus és orvos is utalt az elveszett ősnyelvvel való kapcsolatra. Találékony érveléssel próbálta bebizonyítani, hogy az újholland a világ legősibb nyelve, mivel ez volt Ádám és Éva nyelve a földi paradicsomban. Becanus konkrétan az Antwerpen környékén akkoriban beszélt nyelvre gondolt, és nem habozott oda helyezni a földi paradicsomot! Nem meglepő, hogy ez az elmélet nem sokáig maradt fenn.

A bolgár bölcsességtanító, Peter Deunov (1864-1944) szintén tett utalást egy ősnyelvre, a vatanra, ami a szanszkrit nyelv előfutára. Titokzatos nevét, a Beinsa Douno-t (ami azt jelenti: a szó által jót hozó), a vatan nyelvből származtatta, melynek eredeti jelentése ’haza’. Élete végéhez közeledve többször tett említést arra, hogy visszatér az Aranykor – amikor a vatant beszélték – erre a földre.

A régi világrendet egy új fogja felváltani.

Szeretet fog uralkodni a földön.

Beinsa Douno azonban nem sokat fedett fel a vatanról, mint ősnyelvről.

A világ legrégebbi nyelvére vonatkozóan további nyomokat találunk Helena Petrovna Blavatsky (1831-1891) Titkos Tanításában, a „dolgok rejtett oldalának” tudományában. Itt elmagyarázza, hogy ez a teremtés az evolúció útján halad, és hogy egykor tökéletes, spirituális-isteni tudatosságú volt, eggyé válva azzal, amit ő Istennek vagy Brahmannak nevez. Azt is elmagyarázta, hogy ez újra így lesz, miután a teremtés végigjárta a jelenlegi evolúciós fázis mind a hét szakaszát. E hét szakasz egyikében – valószínűleg a negyedikben – jött létre az egész világon a titkos, szent nyelv, vagyis az adeptusok misztériumnyelve: a szenzár [2].

A szenzárral kapcsolatban Madame Blavatsky azt állítja, hogy volt egy időszak, amikor az egész világ

egy ajkú és egy tudású volt

és hogy

az emberiség ifjúkorában egy nyelv, egy tudás, egy egyetemes vallás létezett.

Madame Blavatsky rendszeresen az „egyetlen papi nyelvről” avagy a „hierofánsok nyelvéről” beszél. Ez a misztériumnyelv állítólag még mindig létezik egyes testvériségeknél. Mi valójában egyedül Blavatsky asszonynak köszönhetően tudunk róla.

A szenzár saját ábécével rendelkezik, de különböző módokon, ideográfokhoz hasonló kódokkal írható, például olyan karakterekkel, melyek egy gondolatot szimbolizálnak, mint a kínai írásjelek vagy az egyiptomi hieroglifák. Számokat és színeket is használnak. Úgy tűnik, hogy valódi betűk még nincsenek benne. Amikor a kozmosz születését magyarázza, azt állítja, hogy a misztériumnyelv egyben geometrikus jellegű is, és egy ősi térképre utal, amely tele van vonalakkal, koncentrikus körökkel és pontokkal.

A szenzárt az amerikai őslakos népek piktogramjaival is kapcsolatba hozza.

Alig néhány évvel ezelőtt Amerika őslakos törzsei arra kérték az Egyesült Államok elnökét, hogy adjon nekik négy kis tavat birtokként, és a petíciót egy apró szövetdarabra írták, amelyet alig egy tucat állat- és madárkép borított… Az amerikai őslakosoknak számos ilyen írásuk van, de ma már egyetlen tudós sem tud róluk semmit.

(Ez az idézet Madame Blavatskytól származik, a tizenkilencedik század végéről – a cikk írójának megjegyzése.)

Azt mondják, hogy egy szenzár nyelvű dokumentum, egy pálmalevelekből álló, gazdag jelképrendszerrel díszített kézirat alkotja Dzyan hét versszakát. Ezek a ideográfiák egyfajta „hieroglifikus kódot” alkothatnak a szenzár nyelv számára. Ahhoz a híres rosette-i kőhöz hasonlíthatnánk, amellyel az egyiptomi hieroglifikus írást megfejtették.

A szimbólumok, melyeket Madame Blavatsky a pálmalevelekből származó kézirat nyomán említ, pontosan megegyeznek azokkal a szimbólumokkal, amelyeket Polinéziában és a Pireneusok barlangjaiban; Afrika legrégebbi feliratos sziklarajzain és a jelenlegi álomfejtő szimbolikában találunk. Tehát rendkívül egyetemesnek kell lenniük.

Egy szimbólum különösen felkeltette Madame Blavatsky figyelmét: a csodálatos Kumbum fa. Az a fa, amelynek ágaiban a világegyetem növekszik, a fa, amelynek gyümölcsei az ábécé betűi. Az északi kozmológiából jól ismert Yggdrasilhoz, illetve a kabbalisztikus életfához hasonlít, melynek ágai közt a héber ábécé betűi jelennek meg, és ami embrionális formában tartalmazza az egész Tórát.

Az, hogy ez a Kumbum-fa Tibetben nő, és levelein és kérgén a szenzár szent szimbólumait viseli, teljes mértékben összhangban áll azzal a nézettel, hogy a szenzár az emberiség ősi szimbolikájának nyelve.

Kiegészítés: 

A kettő

A nyelv gyakran bölcsebb a nagy tömegeknél, de még a nyelv beszélői közül a legbölcsebbeknél is. Néha olyan igazságok rejtőznek benne, melyeket egykor sokan ismertek, de mára elfelejtettek, írja Aldous Huxley. Példaként a tizenötödik századi indiai misztikus filozófusra és költőre, Kabirra hivatkozik:

Mindenben az Egyet lásd, a második az, ami félrevezet. [3]

Vessük itt össze Tamás evangéliumának 22. logionjával:

Amikor a kettőt eggyé teszitek, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, és a külsőt, mint a belső, és a fölsőt, mint az alsó, és hogy a férfit és a nőt egy és ugyanazzá teszitek, hogy a férfi ne legyen férfi, és a nő ne legyen nő; ha szemeket szem helyébe tesztek, és ha kezet kéz helyébe, és lábat láb helyébe, és képet képmás helyébe – akkor fogtok bemenni a királyságba. [4]  

Észrevehető, hogy az indoeurópai nyelvekben a „kettő” jelentésű szó gyökere negatív asszociációkat hordoz. A görög „dys” előtag (pl. diszlexiában) és a latin „dis” (pl. diszharmóniában) egyaránt a „duo” szóból származik. A rokonértelmű „bis” negatív jelentést ad a modern francia szavaknak, mint például a „bévue” (baklövés, szó szerint kétarcú). Ennek a (Kabir által) „tévútra vezető másodiknak” a nyomai megtalálhatók az angol „dubious” és „doubt”, a német „Zweifel” és a holland „twijfel” szavakban is (mindkettő jelentése: kétség), elvégre a kételkedés azt jelenti, hogy belső harcot vívunk. A modern amerikai nyelvben a csalást „two-timer”-nek [kétkulacsos-nak] nevezik.

A kivételes gondolkodó, Karl von Eckartshausen (1752-1803) azonban a kettőt rendkívül pozitívnak és szükségesnek tartja [5]. A legmagasabb tökéletességű harmónia szerinte csak a második által teremthető meg minden természetben: mind az isteni, a spirituális és a fizikai természetben. Az isteni természetben ez a hangsúlyos második az isteni ige, Jézus Krisztus (bölcsesség és szeretet). A spirituális természetben ezt a másodikat az ész és az akarat, vagy inkább az értelem és a szív alakítja ki. Végül, de nem utolsósorban Karl von Eckartshausen szerint a fizikai természetben létezik egy kettősség (duo), miszerint minden fényből és hőből épül fel.

_____ _____ ______

Hivatkozások:

[1] Nico de Glas, Van Adam tot Antwerpen – Een bloemlezing uit de Origines Antwerpianae en de Opera van Johannes Goropius Becanus, (Hilversum 2014) [Ádámtól Antwerpenig – Antológia az Origines Antwerpianae-ből és Johannes Goropius Becanus operájából]

S. Kroonenberg, De binnenplaats van Babel – Het raadsel van de spraakverwarring [Bábel udvara – A nyelvek zűrzavarának rejtélye], (Amsterdam 2014)

[2] John Algeo, Senzar: The Mystery of the Mystery Language [A misztériumnyelv misztériuma], London Theosophical History Centre 1988

Ali Ritsema, Beyond Language [A nyelven túl], The Theosophist, november 2008, p. 70-77

[3] Aldous Huxley, Eeuwige Wijsheid [Az örökzöld filozófia] (Utrecht 2004); (Kabirt Huxley-tól idézi a cikk írója)

[4] Tamás evangélium, Logion 22

[5] Karl von Eckartshausen, De Mysteriën der Ware Religie [Az igaz vallás misztériumai], p.151, (Haarlem 1983)

Amit nem lehet szavakkal kifejezni, az Isten

(vissza a 2. részhez )

„ A szavak kevésnek bizonyulnak ” milyen gyakran mondjuk ezt, amikor túláradnak bennünk az érzelmek? Kifogyunk a szóból akkor is, amikor magunkban azt tapasztaltuk, hogy önzésünk feladása a szerető altruizmus [önzetlenség] javára, balzsam lényünk legmélyebb magjának, és hogy ez a mag egy teljesen ismeretlen területről táplálkozik. Aztán minden megváltozik.

Ekkor egy olyan ember allegóriájaként látjuk a Bábel tornyáról szóló bibliai történetet, aki szem elől téveszti az élet valódi forrását és ezzel összezavarodik. Így Quintus Ennius három szíve közül csak egy marad. Egy szív, beszél a „szívek ismerete”, a gnózis vált életutunk szótlan vezércsillagává. Lao-ce itt alátámasztja a nyelv tehetetlenségét:

Ha Tao kimondható volna, akkor nem lenne az örök Tao.

Ha a Név megnevezhető volna, nem lenne az örök Név. *

Lao Ce többé nem használ szavakat és így a Taót misztikummá teszi. Magunkra hagy minket szótlanságunkban. A Taónak lehetetlen és helytelen nevet adni, mert akkor a Taót ennek a világnak a dolgai közé sorolnák, holott nem tartozik ide, noha a hatását itt is kifejti. Ezért a Tao nem megfelelő név, csak átmeneti névként használjuk.

Hermész Táttal való beszélgetésében Lao Ce-hez hasonlóan világos (értsd: misztikus). Azt mondja:

Nehéz elképzelni Istent, de még ha valaki képes is rá, nem tudja leírni. Mert a fizikai nem jelöltheti a testetlent, a tökéletlen nem képes megérteni a tökéletest, és a múlandó nehezen fér meg az örökkévalóval. (…) De ami megfoghatatlan, láthatatlan és forma nélküli, és nem anyagból áll, azt érzékeinkkel nem tudjuk észrevenni.

Hermész tanítványa, Tát így válaszol:

Értem Atyám, értem:

amit nem lehet szavakkal kifejezni, az Isten! [1] 

A nyelv elégtelenségét nem is lehet jobban bemutatni! Itt a szótlanságban a kifejezhetetlenhez közelítünk. „Isten a szavakon túl is beszél” , mondták a régi misztikusok.

János evangéliumával a kézben , egy kicsit közelebb kerülhetünk:

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. [2]

És egy kicsit lejjebb:

És az Ige testé lett [3]

– vagyis az isteni őserő, a logosz, Isten gondolata leereszkedett a földre a hét szférán keresztül és anyagi, valamint emberi alakot öltött.

Simone Weil (1909-1943), a francia misztikus és filozófus [4] nyíltan kimondja:

A világ Isten nekünk szóló nyelve. A világegyetem a beszélő Isten. Az Ige.

Majd így folytatja:

Iszik egy pohár vizet. A víz Isten „szeretlek”-je. Két napig marad a sivatagban anélkül, hogy találna innivalót. Száraz torka Isten „szeretlek”-je. Isten olyan, mint egy nő, aki illetlenül ragaszkodik a szeretőjéhez, és órákon át, szünet nélkül, halkan suttog a fülébe: „Szeretlek – szeretlek – szeretlek – szeretlek…” Akik most kezdik tanulni ezt a nyelvet, azok azt hiszik, hogy ezek közül a szavak közül csak néhány jelenti azt, hogy „szeretlek”.

Bárki, aki felismeri ennek a nyelvnek az erejét, tudja, hogy csak egyetlen jelentése van:

 Isten Szeretet!

(tovább a 4. részhez)

_____  _____  _____

Megjegyzés:

* J. van Rijckenborg: A kínai Gnózis

Magyar nyelvű könyv – Arany Rózsakereszt 

Hivatkozások :

[1] Hermetische Geschriften [Hermetikus írások] (szerk. R van den Broek és G. Quispel) (Amsterdam 2016) uit Stobaeus I, 293. oldal

[2] Biblia – János 1:1

[3] Biblia – János 1:14

[4] Lieven De Maeyer, Simone Weil, Leven op de rand van de Wereld (Simone Weil, Living on the Edge of the World) [A világ peremén élve], Carmelitana, Gent 2019

Írni annyi, mint bevésni valamit az örökkévalóság emlékezetébe

(Vissza az 1. részhez )

Mi mindig egy jobb, tökéletesebb nyelvet keresünk, melyen minden tudás és minden nyelvi készség magától adódik, és ami sohasem az a nyelv, amelyen mi írunk és amit beszélünk

– Umberto Eco az Európáról és a tökéletes nyelvről [1] szóló könyvében egy átfogó nyelvre utalva, ami a világ összes polgárát összeköti. 

Egy XVII. század elején elsőként a klasszikus rózsakeresztesek mutattak rá egy olyan új nyelv szükségességére, melyben „Európa összes tudósa” kifejezhetné és kicserélhetné a tudást egy átfogó világreform elérése érdekében. Ha valaki ragaszkodna az ősi nyelvhez, érveltek, akkor a bábeli nyelvzavar folytatódik, mert a felszabadító úttörőmunka és idealizmus minden formája továbbra is az „ősi latin” nyelvhez lenne láncolva. Végül is az egyház és a vallás erősen ennek az ősi nyelvnek az erejében gyökerezett és gyökerezik ma is. ezek a rózsakeresztesek hivatottnak érezték magukat arra, hogy a világlélek ihletése által hirdessék a kereszténységet, azt, hogy mit jelent Krisztus belső születése. Ezt pedig lehetetlen egy olyan ősi, idejét múlt nyelven tenni, mint a latin!

J. van Rijckenborgh a klasszikus rózsakeresztesek eme észrevételének kortárs (jelen idejű) értelmezést ad:

„A misztériumiskola most a nyilvánosság elé lépett, mert az ezoterikus ösvény keresői, sőt a komolyan törekvők is mindig a régi litániákat mondogatják, azok nyelvén beszélnek, de továbbra is a világhoz ragaszkodó feladat, ezért minden jóváhagyott igaztalansággal.  [2]

A cseh filozófus és látnok Jan Amos Comenius (1592-1670), akire Johann Valentin Andreae is hatással volt , szintén egy ilyen nyelvet támogatott, mindent egybevetve. Saját pánglossziájában [3] , ahogy ezt a nyelvet nevezte, egy kísérletet látott arra, hogy teljeskörű filozófiáját a’pánszófiát’ legyen elérhető és hozzáférhető módon fejezze ki. Ez az emberek közti megértésnek is egyfajta eszköze volt, hogy a tartós béke lehetővé váljon. Comenius szerint ugyanis a sokféle nyelv megjelenése következtében, sok volt a fölösleges meg nem ért az emberek között. 

Egy XIX. század végén a litván szemész és filológus, Lejzer Zamenhof (1859-1917) létrehozása az eszperantót (jelentése: ‘reménykedő’) mesterséges, közvetítő világnyelvként. Az eszperantó meg akarta törni a nagy világnyelvek dominanciáját és a világ minden polgárának lehetőségét adni a nyelvi egyenlőségre. Máig is létezik, de az angol túlszárnyalta. A statisztika szerint az eszperantót kétmillióan beszélik a világon. A korábbi holland miniszterelnök, Drees, valamint az orosz író és filozófus, Tolsztoj ismert eszperantisták voltak.

Umberto Eco-val az író Gustav Meyrink [4] (1868-1932) a tökéletes nyelvet inkább az anyanyelvben keresi és józanul rámutat a legfontosabb nyelvi készségek mágikus kettősségére:

BESZÉLNI spirituális értelemben azt jelenti: teremteni.

Ez egy varázslatos felhívás a felszínre hozatalra.

ÍRNI földi értelemben azt jelenti, megszüntetni egy gondolat múlandóságát.

Az írás spirituális értelemben azt jelenti: valamit az örökkévalóság emlékezetébe vésni.

OLVASNI itt annyi, mint megérteni valami írott dolog jelentését.

Az olvasás másrészt azt jelenti: felismerni a nagy, változatlan törvényeket és a harmónia érdekében cselekedni!

A hallgatás/figyelem hiányzik a listáról, ezért részletesebben foglalkozunk vele. A figyelem képességét az évszázadok során elhanyagolták a szülői hagyományokban. Ez azért fontos, mert a figyelem és a hallás alapvető fontosságú a hit egy ősi, keresztény igazságának alkalmazásában:

Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.   [5]

Mitöbb, van egy csodálatos ősi Krisztus-legenda, ami a bogumilok és a katárok között is ismert: Mária a (jobb) fülén keresztül fogadta be Jézust. * Miért a fülén keresztül? Mert az a mi legtisztább, legélesebb érzékszervünk. Ez a valóság a hallószerv kivételes funkciójával ismertetjük meg minket.

A fület „női” szervnek is nevezik, ez a fej befogadó része. A hallószervünk ősi szervünk: ez az első érzékszerv, ami aktívvá válik a magzatban, és amikor eljön a halálunk órája, a hallás az utolsó érzékszervünk, amely elhagy minket. A fülünket sohasem tudjuk kikapcsolni. A füllel figyeljük meg a hangokat, rögzítjük a hozzánk érkező éteráramlatokat. Ezeket a fül osztályozza és az élet egyensúlyát használja fel.

A valódi hallgatás/figyelem egy olyan folyamatot, amely során a másikká válunk és hagyjuk, hogy a másik a mi részünkké váljon. [6]   A „valódi figyelem” önfeledtségen alapul és önkifejezés nélkül történik. Egy egyenlő partnerek közötti párbeszédben a hallgató a fogadó fél alázatos pozíciójában van. Ahogy a szó visszhangzik, a beszélgetőpartner a másik felé fordítja a fülét. Ebben a röpke pillanatban feladjuk saját identitásunkat, félretesszük magunkat és teret adunk annak, hogy megértsük azt, amit éppen hallunk.

Úgy tűnik a fülünk egy kiegésztő, segédszervvé degradálódott. Emberek milliói ezt a nemes szervet akaratlanul is elsorvadni hagyják. most is már alig hallgatnak/figyelnek. A fülek működése általában csak akkor aktiválódik, ha a szemek által nyújtott információ nem megfelelő. Ha az eszköz az üzenet – ahogy McLuhan állította – akkor a rádió üzenete mindig az volt: hallgasd! Egy egész generáció van – azt a szám gyorsan fogy – amelyik a világot a rádió fedezte fel, amelyik megtapasztalta az érzést, amikor egy csomó zaj közepette furcsa nyelvtöredékek hangzanak el. Az osztrák keltett izgalmat az író, Stefan Zweig „ittasságnak” nevezte. Ebből a múltbeli eseményből láthatjuk, hogy azóta mennyire megromlott a hallási érzékenységünk. 

Meglepő módon szinte nem említésre kerül, hogy az egyik legfontosabb spirituális könyv, a Tibeti Halottaskönyv [7] címében szerepel a „hallani” szó. Bardo Thoedol, ami azt jelenti: megszabadulás a hallás által, a „köztes” állapotban, a halál utáni állapotban. A könyvben szinte minden halottaknak szóló tanács így kezdődik

Halljad, te nemes születésű! 

Tehát e szerint a könyv szerint, a hallás egy olyan képesség, ami túlmutat a halálon. Egy rózsakeresztes számára ez a figyelemnek egy tágabb formája. Mivel számára csak egy dolog fontos:

Hallgasd, hogy mint mond a Szellem az új életterületről. 

Az eltökélt hallgatóknak mindig emlékeznie kellene Gustav Meyrink szavaira, melyet a beszélgetőtársának mondott:

A beszéd egy varázslatos felhívás a felszínre hozatalra.

Vagy Lao Ce szavaira: 

A bölcs keveset beszél, a tudatlan bőbeszédű.   

Ezért figyelmezteti J. van Rijckenborgh és Catharose de Petri hallgatókat:

„Óvakodjanak tehát a tartalmatlan fecsegőktől, kerüljék a bőbeszédűket és a pletykálkodókat. A jobban rendű teremtő erő sokkaltalmasabb, mint az alacsony rendű teremtő erő. Óvakodjanak azoktól, akik egészen közel jönnek, s szinte áthajolnak az Önökön. asztrális állapotukkal.”

Nézz, nézz,
arra, aki néz
és aki jobban, sőt még jobban néz,
aki a legalaposabban néz,
arra, aki tudja,
milyen vakok voltunk,
milyen egyszerűnek kellett volna lenni,
hogy – ha kell, ha vonakodva is –
olvassuk a sorok közötti szótlanságot

Leo Vroman , holland költő (1915-2014)
falverse Naardenben, Hollandiában ( szabadfordítás )  

 

(folytatás a 3. részben )

____________________

Hivatkozások:

[1] Umberto Eco, The Search for the Perfect Language (The Making of Europe) [A tökéletes nyelv keresése (Európa létrejött)] , Wiley-Blackwell 1997

[2] J. van Rijckenborgh: A Rózsakereszt Szerzetének hitvallása, A Confessio Fraternitatis RC ezoterikus elemzése, II/5. A mágia új nyelve 

Magyar nyelvű könyv – Arany Rózsakereszt 

[3] Jan Amos Comenius, Via Lucis [A fény útja] , Amszterdam 1992

[4] Gustav Meyrink, tekst- en beeldfragmenten (Gustav Meyrink, szöveg- és képtöredékek) [Gustav Meyrink, szöveg és kép töredékek] kompozíció Gerard Olsthoorn, Haarlem 2008

[5] Biblia, Rómaiak, 10:17  

[6] Egy nagyon olvasmányos könyv a hallgatásról [Egy rendkívül olvasható könyv a hallgatásról]: Victor Pierau, Leiderschap in Luisteren (Hilversum/Makkum 2019)

AA Tomatis, Het bewuste oor – Luisteren als voorwaarde voor goede communicatie ( A tudatos fül – A hallgatás mint a jó kommunikáció feltétele), (Katwijk 2000)

[7] WY Evans Wentz, The Tibetan Book of the Dead, Or the After-Death Experiences on the Bardo Plane, by the Lama Kazi Dawa-Samdup’s English Rendering [Tibeti Halottasköny vagy a halál utáni élmények a Bardo síkon, Kazi Dawa-Samdup] fordítás0 University Press0 szerint0,0 nyelvx University Press0 szerint0,0

[8] J. van Rijckenborg: A kínai Gnózis 23-I. Aki keveset beszél, az önmaga 

Magyar nyelvű könyv – Arany Rózsakereszt 

Megjegyzés:

* – Lásd egy korábbi Logon cikkben: Mária füle által való születés – LOGON 

Összefoglalás 

Az esszé első része betekintést nyújt a nyelv nagy jelentőségébe és a nyelvek sokféleségének megjelenésébe. A bábeli történetben a nyelvek sokfélesége Isten büntetésének tűnik, míg a pünkösdi történet inkább gazdagodást sugall. Ezt követi a nyelvek eredetének magyarázata és Johann Gottfried Herder híres kijelentése: „A nyelv a teremtés folytatása.”

A második részben a nyelvi készségeket – a beszédet, az írást és az olvasást – kétféle  módon közelítjük meg.

Vagyis: először spirituális módon, másodszor pedig a nyelv mindennapi életben való használatát követve. A szerző szemében a hallgatás egy elhanyagolt nyelvi készség, ezért behatóbban foglalkozik a vizsgálatával.

A „Szavak kevésnek bizonyulnak” kifejezés a harmadik részben a nyelv alkalmatlanságához (lásd a címet) vezet el minket. Néhány példa: „Isten a szavakon túl is beszél”, ahogy az ókori misztikusok mondták. Simone Weil, francia misztikus és filozófus szerint: „A világ Isten számunkra alkotott nyelve.” Hermész tanítványa, Tát pedig akkor a legkifejezőbb, amikor tanára hosszas magyarázata után így fejezi be: „Értem: amit szavakkal nem lehet kifejezni, az Isten!” 

A szavaid legyenek kifogástalanok!

A nyelv a legerőteljesebb eszköz, ami az ember rendelkezésére áll. A nyelv által egyengetjük az utat, amellyel megpróbáljuk elérni a szeretetet, a tudást és a kölcsönös megértést. A nyelv által hozzuk a felszínre az érzéseinket, gondolatainkat, képzeletünket, vágyainkat, felfogásainkat és nézeteinket. A nyelv által fejezzük ki a belső világunkat.

A nyelv által ismerjük fel legmélyebb lényünket, amit szinte lehetetlen szavakba foglalni. Ezért a szavak és szimbólumok felismerése, melyek egy számunkra elveszett ősi kincs jelei, művészetnek számít. Amikor elkezdjük eredetünk szent, gyógyító nyelvét önmagunkban felismerni és megérteni, akkor könnyebb megszabadulnunk a tanult nyelvi és gondolkodási sémáktól. A nyelv így segíthet visszatérni eredetünkhöz, ami egyben a sorsunk is.

Quintus Ennius, a költészet atyjaként ismert római költő, két évszázaddal időszámításunk előtt azt írta, örül, hogy három szíve van, mert három nyelven tud beszélni: latinul, görögül és oszk nyelven, ami az olasz nyelv távoli előfutára [1]. Ennius furcsának tartotta volna a jól ismert bibliai történetet Bábel tornyáról, mely szerint az emberi büszkeség arra készteti az embereket, hogy Istenhez hasonlóvá váljanak. Ezért egy égig érő tornyot építenek. Isten ezt azzal bünteti, hogy nagy „nyelvi zavart” teremt, úgyhogy az emberek többé nem értik meg egymást. A bábeli mítosz valószínűleg abban az időben keletkezett, amikor a kiválasztott nép, és annak szent nyelve volt a leginkább kiemelkedő vallási ideál.

Bábelben a nyelvi sokféleség az emberre kiszabott büntetés – Ennius számára azonban az a három nyelv örömöt jelent. Ezt még egy macedón közmondás is igazolja:

Ahány nyelven beszélek, annyi szívem van.

Az a gondolat, hogy volt valaha egy ősi nyelv – amit Ádám és Énok (Henoch) nyelvének is neveznek – igen nagy  „jóindulattal” a háttérbe szorult.

A Bábel történetében szereplő büntető Istennel szemben áll a pünkösdi esemény, amelyben a Szentlélek megoldja az apostolok nyelvét, hogy azok hirtelen minden nyelven tudjanak beszélni, és mindenkinek – anyanyelvétől függetlenül – hirdethessék az evangéliumot. Pünkösdkor a nyelvi sokszínűség első pillantásra inkább gazdagodásnak tekinthető, mint büntetésnek.

Ily módon minden nemzet kialakította a saját nyelvét és kultúráját, és ehhez szorosan kapcsolódóan a saját identitását. Dante olasz költő az elsők között volt, és a Divina Comedia (Isteni színjáték) című művével nemcsak egy ragyogó, belső megszabadulási utat mutatott az emberiségnek, hanem ezzel együtt egy széles körben elismert tervet is alkotott az olasz nyelv számára. Az évszázadok során egymás után jelentek meg új nemzetek. Gyakran eufória töltötte el az embereket, hogy végre hivatalosan is használhatták a saját nyelvüket. Sokan az új nyelvet hatalmas csodaként élték meg, amely lehetővé tette számukra, hogy nevet, szavakat és jelentést adjanak bárminek, amit csak el tudtak képzelni.

A nyelv zsenialitása,

ujjongott a német filozófus, Johann Gottfried Herder, és:

A nyelv a teremtés folytatása. [2]

Hollandiában sem volt ez másképp. Az új állam megalakulásakor nagy nyelvi sovinizmus uralkodott a tudósok körében. Simon Stevin az újhollandot tartotta

a legméltóságteljesebb és legtökéletesebb nyelvnek minden nyelv közül.

Végül rendezni lehetett a számlát az idegen nyelvekkel, és különösen a túlnyomórészt használt latinnal szemben, melyet az egyház és a tudomány kisajátított és amelybe évszázadokra bebörtönözte a gyakran megkövesedett ősi bölcsességet. Olyan szerzők, mint Coornhert, Spiegel, Hooft, Bredero és Stevin, a latin kifejezéseket nagy találékonysággal holland szavakkal helyettesítették. Különösen Simon Stevin (1548-1620) tűnt ki ebben. Olyan szavak, mint az eredet, a házias, az okirat, a hajnal, a napállás, a csúcspont, a napóra, a bűnöző, a meghatalmazás, a testőr, a szükséges, a tagadás és minden matematikai kifejezés tőle származik. A mai holland nyelv által használt szinte minden mondatban található egy Stevin által kitalált szó. [3] A Bibliát először lehetett lefordítani és a saját nyelvünkön is olvasni. A Biblia többé már nem nekünk szólt, hanem a  miénk volt; ez volt az általános érzés.

A világ még mindig olyan, mint egy Bábel. Becslések szerint jelenleg 6000 nyelv létezik, melyek közül minden héten eltűnik egy. A nagy bábeli zűrzavar azonban nyelvészetileg nagyrészt véget ért. Mindössze öt nyelvet kell elsajátítani ahhoz, hogy a bolygó bármely pontján érthetően tudjon beszélni az ember: angolul, spanyolul, mandarinul, kínaiul, szuahéliül és hindi-urduul. [4]

Mindezek a nyelvek képesek összekötni és szétválasztani. Ez komoly nehézségekhez, akár háborús eseményekhez is vezethet, különösen azokon a területeken, ahol nyelvi kisebbségek élnek. A Biblia felhívja a figyelmünket a nyelv negatív hatásaira és aláaknázó erejére. Jakab leveleiben a nyelvet „kis kormánylapáthoz” hasonlítják, ami „óriási hajókat” képes irányítani.

Tehát a nyelv egy kis szerv, de micsoda hencegést (bőbeszédűséget) tud produkálni! Gondoljunk csak bele, hogyan okoz egy apró láng hatalmas erdőtüzet. A nyelvünk is egy ilyen láng (…) [5]

A toltékok egyik alapvető bölcsessége átfogóbban fogalmazza meg ezt: A szavaid legyenek kifogástalanok. Ezalatt azt értik, hogy használd helyesen a nyelvi energiádat; fékezd meg az igazság és az önmagad iránti szeretet erőit, és oszd meg azokat másokkal. E világi létezésed szintjén, ami olyan, mint a pokol, felül fogsz emelkedni, és megnyílik előtted a mennyek országa, ha elfogadod ezt az egyedülálló felismerést, és aszerint élsz, tartják a toltékok. [6]

Himnusz a szó varázsához és szépségéhez                                       (szabadfordítás)

 

A nyelv kétélű kard,
amely gyógyít és hasít

– néha összekapcsoló és néha elválasztó –

más szóval az édes és a keserű keveréke.

Szavaim virágot hajtanak a kedves útján
vagy gyűlöletet vetnek, mint pusztító tűz.

Szavakkal énekelek és szavakkal panaszkodom a szenvedésemről.

Szavakkal imádkozom és szavakkal küzdök.

Szavakkal, ó, Uram, öntöm ki a szívem neked
és szavakkal távolítom el magam tőled.

Szavakkal teszek tanúságot rólad és szavakkal tagadlak meg téged.

Bár el tudnék hallgatni végre, hogy inkább cselekedjek, mint beszéljek!

Vagy te akartad így, Istenem,
hogy konfliktusban kelljen élnem,
hogy egyszer a nyelv vonzzon, mely nem oltja szomjamat,
máskor pedig a csend, ami lehetetlen számomra?

 

(Mikhaïl Naimy)

(folytatás a következő részben)

————————

Hivatkozások:

[1] Ahmet Altan e.a., Overeind in Babel. Talen in Europa (Upright in Babel. Languages in Europe) [Zendülés Bábelben. Európa nyelvei], Ons Erfdeel Rekkem (2007) passim

[2] Johann Gottfried Herder, Abhandlung über den Ursprung der Sprache (Treatise on the origin of language) [Értekezés a nyelvek eredetéről], Reclam 2007

[3] Jan Peter Burger, Coornhert Licht in Europa – Hoe een Amsterdams filosoof de grondslagen legde voor de moderne wereld (Coornhert Light in Europe How an Amsterdam philosopher laid the foundations for the modern world ) [Coornhert fénye Európában, Hogyan fektette le egy amszterdami filozófus a modern világ alapjait], Rozekruis Pers, Haarlem 2019

[4] Gaston Dorren, Babel: Around the World in Twenty Languages [Húsz nyelven a világ körül], Atlantic Monthly Press 2018

[5] Bible, James 3:3-9 [Jakab-féle Biblia 3:3-9] 

[6] Don Miguel Ruiz, Four Agreements, A Practical Guide to Personal Freedom [Négy egyezmény, Gyakorlati útmutató a személyes szabadsághoz], Amber-Allen Publishing 2011

A „Gyöngy himnusz” egy olyan történetet mesél el, amelyben a főszereplőt, egy herceget, a szülei Egyiptomba küldenek, hogy visszaszerezzen egy gyöngyöt, egy értékes ékszert, melyet egy hatalmas sárkány – egy kígyó – őriz. Az ifjú herceg megérkezik Egyiptomba, megtalálja a sárkányt egy sötét labirintusban és készen áll a nehéz és veszélyes harcra, amelyre kihívja a szörnyeteget. Azonban nincs felkészülve arra a fajta harcra, amelyben része lesz. Mivel a sárkány nem bocsátkozik fizikailag harcba vele, hanem a tekintetével hipnotizálja a herceget, és egy egészen másfajta harcra kényszeríti, a sárkány abba az illúzióba ringatja a herceget, hogy harcba bocsátkozott vele. Mivel a herceg azért jött, hogy harcoljon, mindennel és mindenkivel harcba száll, jobbra-balra csapkodva. A sárkány derültségére önmagát sebesíti meg, mivel ütéseinek ereje visszapattan a labirintus sötét falairól és egyre nagyobb szenvedést okoz a hercegnek. 

A herceg nem veszi észre, hogy egyáltalán nem a sárkánnyal harcol, hanem önmagával. Minél jobban belemerül a harcba, minél inkább fel akar készülni  a fenyegető veszélyre, annál nagyobb teret ad a sárkánynak a manőverezésre. A sárkány különböző, képzeletbeli helyzetek elé állítja, arra kényszerítve, hogy egyre nagyobb veszélyeket találjon ki magának.  

Mindannyian érezzük, hogy a világ tele van gonoszsággal és veszéllyel, és gyakran azt kívánjuk, bárcsak tehetnénk valamit létünk megszabadításáért és a világ jobbá tételéért. Különböző helyzeteket élünk át, és ezekhez  félelmet, reményt és különböző víziókat kapcsolunk. Gyakran szürke, egyhangú létként  gondolunk az életre. De vegyük észre, hogy tudatunkat nagyon gyakran  érik olyan pillanatok, amikor úgy gondoljuk, hogy felvillan egy fénysugár. Egy pillanatra jelenik meg a szemünk előtt, egy filmben látott, könyvben olvastott vagy zenében hallott dologként, ami elgondolkodtat minket. Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra ebben a gyorsan rohanó időben, és elgondolkodni azon, hogy mi történt velünk, mi váltotta ki belőlünk azt a reakciót, amit a kapott benyomásra tettünk, és miért.  

Lehet, hogy ez a világ kettős voltára világít rá, ahogy azt a „Mátrix” című film ábrázolta, ahol a főszereplő olyan ügynökökkel harcol, akik az emberiséget illúzióban akarják tartani. Lehet, hogy ez a helyzet az „Idétlen időkig” című film főszereplőjével is, aki megpróbál rájönni, mit csinál rosszul az életben, hogy azt újra és újra át kell élnie. Talán egy pillanatra elcsodálkozunk a „Szépség és szörnyeteg”-et nézve, hogy miért kap állati formát egy olyan ember, aki nem riad vissza a gonoszságtól és a kegyetlenségtől, és nem érti, hogy miben bűnös, „szörny” alakjában mégis valamiféle csodára vár. Vagy talán végül szentelünk egy pillanatnyi figyelmet annak a fiúnak, aki különleges, ám látens erőkkel rendelkezik, és akinek a tanára, aki egy iskola igazgatója, főnixmadarat tart az irodájában, ahogy az J. K. Rowling könyvében, a „Harry Potter és a Titkok Kamrájá”-ban szerepel. 

Az igazgató beszél a fiúnak a madár különleges erejéről, ami hihetetlen, tekintve a főnix apró termetét. A fiú el van ragadtatva a tanárától és feltétel nélkül bízik benne. Ezért, amikor leereszkedik a földalatti labirintusba, nem tudva, hogy mi vár ott rá, és mivel kell szembenéznie, csak azt tudja, hogy le kell győznie a baziliszkuszt. Azonban teljesen és rendíthetetlenül meg van győződve róla, hogy a tanár ki fogja segíteni mindenféle bajból, még akkor is, ha látszólag távol van tőle. Ez a hűség és mentorába vetett hit az, ami arra készteti a főnixet, hogy a kritikus órában közbelépjen, amikor a hatalmas, delejes szemű kígyó, a baziliszkusz megjelenik. A mágikus madár megvakítja a baziliszkuszt,  megtörve ezzel azt az illúziórikus hitet, hogy a szörnyű fogú, gigantikus hüllő sérthetetlen. Az illúzió elmútával a fiú megtalálja a kardot, a csodálatosan fénylő fegyvert, és legyőzi a baziliszkuszt. A mágikus kard, mint egy villámcsapás, nem csak a sárkányt pusztítja el, hanem, elsőként elégeti azt a maroknyi hamut is, amiből a főnixnek testileg újra és újra újjá kellett születnie egy megmentőre várva.

Másodszor, a baziliszkusz megsemmisítése leleplezte a sárkány által eltulajdonított és a testében elrejtett Gyöngyöt. Ennek az ékszernek köszönhetően volt a földalatti labirintus uralkodója annyira hatalmas. A Gyöngy adta neki a rendkívüli erőt az illúziók létrehozására. De a Gyöngy az, ami a sárkány testének belső elemeként, azokat a fényvillanásokat okozza a hüllő szemében, amelyek a „kvázi-valóság” sűrű illúziója közepette olyan káprázatokat idéz elő, melyek az illúzió által megszállt személy figyelmét felkeltve, lehetővé teszik számára, hogy egy pillanatra megálljon, és folyamatosan erőt gyűjtsön ahhoz, hogy kiszabaduljon ebből a hálóból. A Gyöngynek, az igazi Tudás és Bölcsesség csodálatos ékszerének, mindenkit szolgálnia kellene, de hatalmának mások ellen fordítása miatt kezdett el a bitorló vadállattá, sárkánnyá változni.

Aztán, miután a csata véget ért, az aranytollú Főnix kiviszi a fiút a Gyönggyel együtt a sötét labirintusból. A fiú azt is kezdi megérteni, hogy a Főnix és a kard nem valamiféle külsőleg kapott tulajdonságok, hanem a szíve erejét jelképezik, melynek a rendíthetetlen hit által táplálva minden csatát jó véghez kell vinnie.

Amikor nagyon fiatal voltam, posztereket akasztottam a szobám falára, melyeken lovak rohannak az azúrkék ég felé. Miért lovak? Kultúráktól, koroktól és földrészektől függetlenül, a ló az ember kollektív tudatalattijában az a teremtmény, ami a legtöbb jelképességgel és jelentőséggel van felruházva. A ló az az élőlény, amit a legtöbbször ábrázoltak a művészetben, az őskori művészettel kezdve, több mint 20 ezer éve. A mítoszok, legendák és mesék lovai képesek beszélni és tanítani, átszelni a levegőt, mint Pegazus [Pégaszosz], vagy a Paradicsom kapujához repülni, mint Mohammed kancája, Albaruk. Képesek követni a Nap útját, mint a navahó indiánok türkiz ménje, vagy ötvözni az ösztönös tudást és az emberi intelligenciát, mint Kheiron, a kentaúr, Aszklépiosz tanítója, és a doktorok védőszentje. A lovak az istenek kísérőiként követik a napot napi útján Görögországtól kezdve Abraxas gnosztikus mítoszaiig és még az amerikai indián kultúrákban is… és lovak kísérik az embereket is az utazásaik során. Képesek a világok között utazni, elvinni az embert a mennyeken túlra és a pokol mélyére és épségben vissza is hozzák onnan. Átszelik az ember tudatalattijának sötét mélységeit. Neptunusz varázslatos lovai azok, amelyek az óceánok mélyén még nem nyilvánultak meg és nincs alakjuk.

A valóságban azonban, a mai világban nincs többé szükségünk lovakra, mert az ember autókat, gépeket és vonatokat használ szükséges közlekedési eszközként. Sőt a ló fizikai erejére sincs többé szüksége az embernek. Mégis nagyon sokan tartanak lovakat az összes iparosodott országban, egy olyan piaccal, melynek értéke megközelíti az egymilliárd dollárt az Egyesült Államokban. Miért van ez? Mert nekünk, embereknek, szükségünk van a kapcsolatteremtésre, és néha vissza kell térnünk a természettel és a körülöttünk lévő állatokkal való kapcsolathoz. Egy olyan állattal való kapcsolat létesítése során, amelyiknek a súlya 500 kg és 1 tonna között mozog, az ember hirtelen nagyon kicsinek érzi magát. A bennünk lévő ló egy belső gyermek is egyben.

Pegazus, az istenek üzenetközvetítője, kétségtelenül a leghíresebb őstípusa [archetípusa] ennek a mesebeli világnak. Pegazus egy hófehér, isteni, szárnyas ló, a görög mitológia egyik legismertebb képzeletbeli teremtménye. Születésének története jelképek gazdag tárháza. Ez a beavatási történet, egy olyan mese, ami annyira gazdag jelképekben és tanításokban, hogy az ember napokig gondolkodhat rajta.

Poszeidón lóvá változott, hogy elcsábítsa Meduszát, az óceánnak egy szépséges, dúshajú lakóját, akibe beleszeretett, és egy Athénének szentelt templomba vezette őt. Ott egyesültek és Medusza teherbe esett. Mivel meg merte szentségteleníteni Athéné tiszta templomát, Medusza szörnyeteggé, Gorgóvá változott. A haragos istennő nem elégedett meg ennyivel. Hogy haragját csillapítsa Medusza két nővérét is átváltoztatta. Medusza kivételes szépségéről és csodálatos hajkoronájáról volt ismert. Tisztátalan tettének büntetéseként Athéné Medusza haját is átváltoztatta mérges kígyókból álló koronává és átkot szórt a szemére is, pillantása mindenkit, akire ránézett kővé változtatott. A három nővér az Atlasz hegység lábánál élt, egy olyan régióban, ami a mai Marokkónak felel meg. A három testvér közül egyedül Medusza volt halandó. Fején kígyók tekeregtek  és ijesztő pillantása mindenkit megbénított, akivel találkozott. A hős Perszeusz, Zeusz fia elhatározta, hogy megszabadítja a világot Meduszától. Athéné adott neki egy pajzsot, Hermész pedig egy éles sarlót és egy bőrzsákot, amibe elrejtheti Medusza fejét. Perszeusz óvatosan közelítette meg Meduszát és nem nézett közvetlenül rá, hanem csak annak Athéné bronzpajzsán tükröződő képére. Amikor Perszeusz levágta Medusza fejét, Poszeidón két gyermeke kiszabadult a nő vérző nyakából. Így Pegazus Medusza véréből született testvérével Khrüszaórral együtt. Perszeusz ezután elvitte Medusza fejét Athénének, aki pajzsának közepére helyezte azt.  

Sok görög mítoszhoz hasonlóan ennek a történetnek is mély, jelképes értelme van. Perszeusz a bennünk élő hőst ábrázolja, az igazság keresőjét, aki kész szembenézni minden veszéllyel azért, hogy megváltoztassa a világot. De egyedül még egy hős sem boldogulhat. Mivel Medusza mindazt képviseli, amit a múlt halmozott fel bennünk, a küszöb őre, a bennünk lévő összes gondolat, ami megbénít minket, ha rájuk nézünk. Ezért Athéné istennő, az újfajta gondolkodás szűzi tisztasága, egy pajzsot ad neki, egy különleges belső állapot pajzsát, ami lehetővé teszi, hogy szembeszálljon Meduszával és legyőzze őt.

Kicsoda Medusza valójában? Medusza egy kettős lény. Egy csodás szépségű nő, aki visszataszítóan rúttá változott. Neve, Medusza azt jelenti „aki védelmez”. Medusza eredetileg a pillantás ereje, ami beborítja szerelmét és megvédi azt, akire ránéz. Amikor szörnyű és gonosz lénnyé változott, aki pillantásával kővé változtatja azokat, akik ránéznek, ő volt Gorgó, ami azt jelenti „szúrós tekintettel”. Szépsége, csodálatos hajzata, barátságos arca, élénk és csábos pillantása, mindez szörnyű átokká vált. Aki meglátta a szörnyű Meduszát, az kővé vált a rémülettől és meghalt. Perszeusz annak az embernek a szándékát ábrázolja, aki elhatározta, hogy a beavatás útját járja. Hősi utazásának első lépése az lesz, hogy szembe kell néznie a valósággal, az emberiség mentális/érzelmi állapotának valóságával. Mert az ember belső élete kettős: nagyszerű ideálokra, szépségre, tiszta látásra és jobbá válásra összpontosít, miközben alantas érzelmeket, szenvedélyeket, félelmet és rémületet is dédelget. A hősnek harcolnia kell a világ szelleme ellen, az ellen a szellem ellen, amelyik megpróbálja megbénítani a lényét és visszatéríteni a szokásos légkörbe, és ez a szellem kettős természetű. 

Azt mondták, hogy „aki látta Meduszát szemtől szembe, annak meg kell halnia”. A bukás állapotának meztelen valóságát, a dialektikus kultúrát és annak eredményeit eonokra visszamenőleg látni, a régi természetlény egészének abszolút halálát jelenti. Medusza megpillantása, Athéné pajzsával és Hermész sarlójával, csak egy töredék másodpercig tart és a hős megszabadul. Ennek a győzelemnek a jele, a medúzafej, védve lesz Hermész bőrzsákjában, és ez a zsák az új gondolkodási módot jelképezi. Aztán a győzelem jele, Medusza feje, Athéné pajzsának közepére lesz helyezve, ahol ma is látható, például a Louvre múzeumban, annak jeleként, hogy a tisztaság és igazság mindig győzedelmeskedik.

Pegazus a születése után felment a mennybe és Zeusz szolgálatába állt, aki azzal bízta meg, hogy villámokat és mennyköveket vigyen az Olümposzra.

A múzsák barátjaként az emberek és az istenek világa között szokott utazni, Pegazus teremtette Hippocrene forrását, a költői ihlet forrását, ami a patkórugása folytán keletkezett. Pegazus a mítoszok világában az  istenek üzenetvivőjévé vált, aki még ma is megjelenik azoknak, akik az isteni birodalom ajtajához akarnak felemelkedni. 

Sokan akarták megszelídíteni a szárnyas lovat, hogy ők is hozzáférhessenek az isteni titkokhoz. Bellerophón herceg, ifjúságának ereje teljében, mindenek felett meg akarta szelídíteni Pegazust. Ez azonban minden ravaszsága és ügyeskedése ellenére sem sikerült neki. Pegazus elmenekült a levegőbe. A történelem azt meséli, hogy egy éjszaka Athéné megjelent Bellerophón álmában és egy aranykötőféket adott neki, az egyetlent, amely képes volt megszelídíteni a tüzes szárnyas lovat.

Athéné aranykötőfékének köszönhetően Bellerophón herceg befogta Pegazust, aki megengedte ennek a görög hősnek, hogy lovagoljon rajta és legyőzzön egy másik, az országot pusztító szörnyet, a Kimérát, valamint még sok más hőstettet is végrehajtott a lovasával. Bellerophón herceg azonban gőgjének esett áldozatul. Lovával megpróbált feljutni az Olümposzra, hogy egyenrangú társa legyen Zeusznak, az istenek urának. Ekkor Zeusz egy bögölyt küldött, amelyik megcsípte Pegazust, mire az megbokrosodott és levetette a lovasát. Bellerophón eltörte a gerincét, megbénult és soha többé nem tudott lóra ülni.

Pegazus visszanyerte szabadságát és felrepült az égbe, amíg el nem tűnt. Megtalálta Zeuszt, aki azzal a küldetéssel bízta meg, hogy vigye le a villámokat a földre.

Így vált Pegazus az istenek küldöttévé, és az emberek számára minden szellemi út legértékesebb üzenetét hozta el: az alázatot, «a legnagyobb tudás az, hogy semmit sem tudok, és hogy semmi sem vagyok».

… Zeusz végül csillagjeggyé változtatta a szárnyas lovat és elhelyezte az égen, ahol ma is látható.

Pegazus szabadon szárnyal a csillagok között. Ha felpattansz a hátára, akkor megtudod, hogy mi az igazi szabadság! Az igazi szabadság a belső döntések meghozatalának felelőssége. Pegazus a lélekkel való állandó kapcsolatra emlékeztet minket. A szabadság azt jelenti, hogy hallgatunk a Pegazus szárnyai által keltett szél szinte felfoghatatlan, suttogásszerű fuvallatára: saját lelkünk hangjára. 

____________

További irodalom:

1. Catharose de Petri: The Golden Rosycross, Septenaire Editions.

[A magyar nyelvű könyvet Az arany rózsakereszt címmel a Lectorium Rosicrucianum adta ki, 1992-ben.]

2. Bruno Bettelheim: Psychoanalysis of Fairy Tales, [A tündérmesék pszichoanalízise], Poche, 1999 (ISBN 9782266095785),

3. Franchet d’Espèrey, Patrice: La main du maître: réflexions sur l’héritage équestre [A mester keze: gondolatok a lovas örökségről], Odile Jacob, 2007

4. Carl Gustav Jung: Metamorphosis of the soul and its symbols [A lélek átalakulása és annak jelképei], Georg, 1993

5. Jung, Emma and Von Franz, Marie-Louise: La légende du Graal [A Grál legenda], Paris, Albin Michel, 1988

Fontos életfeladatnak tekintette, hogy erre az aggodalomra széles körben felhívja a figyelmet. ,Ne nevezzen környezeti aktivistának, nevezzen földi teremtőnek!’ – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal. 

Olyan volt ez, mintha az ősi múlt hirtelen betört volna a jelenbe azon a vonatúton. Nem a német jósnő és femina universalis Hildegard von Bingen – Bingeni Szent Hildegárd (1098-1178) volt az, aki azt tartotta az ember legfontosabb feladatának, hogy a teremtés társteremtője legyen? Valóban! A bingeni jósnő azt írta Scivias* (Know the Ways) [Ismerd meg az Úr útjait] művében, hogy az ember nem önmaga miatt létezik, hanem az a feladata, hogy befejezze a teremtés munkáját. Az ember nem csak egy teremtett lény, hanem teremtő is. Teremtmény és teremtés, vagy ahogy ő mondja, a mikrokozmosz és a makrokozmosz összeolvad.

Ezzel a megközelítéssel érinti az egészség fogalmát. A ’zöld élet’ képeiben (viriditas = elevenség, virulás) megmutatja, hogy mit ért ez alatt. Az egészség nem egy állapot, elvont érték, vagy a jólét belső, illetve társadalmi érzése. Hildegárd a test és az elme közötti egység és teljesség mélyebb útját mutatja be.

A lélek az a zöldülő életerő, ami a testet növekedésre serkenti.

Ez az életerő teszi lehetővé, hogy az ember az isteni megbizatásán dolgozhasson, hogy társteremtő legyen. Ez a valódi egészség!

A zöld életerő a Zöld Szófiából, Isten nőnemű feléből, a Mindenség Anyjából vagy Természet Úrnőből árad. A teremtés folyamatának nőnemű látomásait, melyeket Hildegárd 1151-ben írt le, már régóta elvetették, mint furcsaságot. Azonban az akkori tudományból is vannak arra utaló jelek, hogy a teremtést a női erő uralta. A franciaországi Tours-ból származó szerzetes Bernard Silvestris** írt egy ismeretlen teremtéstörténetet ‘The cosmos written’ [Cosmographia] címen (1147). Silvestris többek között Platónt, Boethiust és a Corpus Hermeticumot idézte, különösen Aszklépioszt. Az első részben, melynek címe „Megacosmos”, kiderül, hogy Természet Úrnő megelégelte az anyagi káoszt és arra kéri a Szellem Úrnőjét, hogy teremtsen egy rendezettebb és szebb kozmoszt. A Szellem ekkor szétválasztja az elemeket, a tüzet, vizet, földet és levegőt; az angyalokat, csillagokat, bolygókat és szeleket. Azután ellátja a földet hegyekkel, folyókkal, növényekkel és állatokkal. Legutoljára hagyja a legfontosabbat: a mikrokozmosz teremtését. 

Hildegárd után a Zöld Szófia hosszú időre ismét földalattivá vált. Figyelemre méltó, hogy a Föld kevésbé áll jól, amikor Zöld Szófiát, illetve a Mindenség Anyját száműzték a tudatból. Ez már az ősi időkben volt. Ezután jött a hiány és az éhség. Aztán a föld azzal fenyeget, hogy pusztító aszállyá válik, halott dologgá, amit az ember saját hasznára zsákmányolhat ki. Mivel azonban úgy tűnik, hogy a tudatosság széles körű felébredése növekszik, a teremtő női istennő, Földanya iránti odaadás is fokozatosan visszatér.  

Íme a Hegyi Beszéd egyik boldognak mondása:

Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.

A szelídség (csodálatos szó!) testesíti meg a felébredt tudatot, ami megváltoztatja az élet minden nézetét a bolygónkon és a természetben egyaránt, mert a földi élet elválaszthatatlanul az ember tudatához kapcsolódik, ami látja és dolgozik rajta. Ez a föld öröklése.  

A születés egy megbízatás! Felszólítás a felébredésre és a szelíddé válásra. Természetesen ezt azáltal is kimutathatja az ember, ha elmegy egy tüntetésre, de ez mindenek felett egy belső folyamat.

Aszklépiosz emberhez szóló himnuszáról ismert. Hermész azt mondja ebben:

Ezért, Aszklépiosz, az ember nagy csoda, imádásra és tiszteletre méltó lény. Hiszen isteni természetté alakul át, mintha maga is isten lenne, ismeri a démonok kategóriáját, felismerve, hogy eredete megegyezik velük, és lenézi önmagának azt a részét, amely emberi természetű, és a másik részének isteni mivoltában bízik.

Az idézet forrása: Bernard Silvestris: The Cosmos written, a twelfth-century creation story, translated from Latin by Piet Gerbrandy [Kozmográfia, egy huszadik századi teremtéstörténet, latinból fordította Piet Gerbrandy], kiadó: Damon Eindhoven, 2022.

Isten Igéje benne van az egész teremtésben.

Isten Igéje nélkül egyetlen lénynek sincs értelme. Isten igéje benne van minden teremtett dologban, láthatóban és láthatatlanban. Az ige élet, létezés, szellem, örökké burjánzó zöld, örökké teremtő.

Ez az ige sugárzik minden teremtményben. Így kapcsolódik a szellem a testhez – az ige Istentől elválaszthatatlan.

Bingeni Szent Hildegárd

Az idézet forrása: Andrew Harvey: Teachings of the Christian Mystics [A keresztény misztériumok tanításai], Shambala Publications, Boston, 1998, 80.

Kép: Zöld Szófia

Hildegardis Bingensis: Liber divinorum operum, [Az isteni művek könyve], Brepols, Turnhout, 1996

________________

Fordító megjegyzései:

* Angol nyelven: Sciviasról – Wikipédia 

** Bernardus Silvestris, más néven Bernard Silvestris vagy Bernard Silvester,  középkori platonista filozófus és költő a XII. századból.

A zen szerzetes azt mondta a dervisnek:

„Annyira szabad és független vagyok, hogy soha többé nem gondolok magamra, csak másokra.”

A dervis erre azt mondta: „Én annyira objektív vagyok, hogy úgy tudok nézni önmagamra, mintha egy másik személy lennék; ezért azt is megtehetem, hogy magamra gondoljak.” [1]

Nevethetünk és csodálkozhatunk, hogy ezek ketten a józan eszüknél vannak-e, vagy a megvilágosodás kimozdította-e őket a mindennapi helyzetekből – vagy csak okos frázisok mögé próbálják rejteni a tudatállapotuk korlátozottságát. Mindenesetre, a szavaik mosolyt keltőek.

De nincs igaza mindkettőnek? Mindketten igazat mondanak. A történet sokféle változatban és különböző szereplőkkel jelenik meg számos kulturális összefüggésben. Tehát valami másnak, valami mélyebb értelemnek is lennie kell e mögött. Legyen szó a kövér, nevető Buddha szentről, aki a zen kóanokat tanítja a hétköznapi emberek számára az ősi kínai kocsmákban, vagy a zsidó humor kiemelt figurájaként szolgáló Rabbiról, vagy az indiai szent emberről, aki amikor megkérdezték tőle, miért csak két tanítványa van – ez valójában nem éri meg a fáradtságot –, azt válaszolta higgadtan: „Egyszer, egy nap mindenki el fog jönni.” – Ők valamennyien annak a kívülállónak a kancsintó szemével néztek a világra, aki egyidejűleg van a világban és még sincs a világban; ők valamennyien kedélyesen, örömmel – sőt vidáman fogadták a kortársaik kérdéseit. És az csak természetes, hogy az okos emberek nevet is találtak a cikk elején közölt történet kóanja számára. Tetralemmának nevezik, arra a dilemmára utalva, amiben akkor találjuk magunkat, amikor nem tudjuk, hogy ténylegesen mi a helyes, és a két lehetőség közül melyiket kellene választanunk. 

A híres indiai szent Nágárdzsuna, aki a II. században a mahájána buddhizmus egyik úttörőjeként élt, szintén áthatolt ehhez. Az ő szövegkörnyezetében a jelenséget Catuskotinak* hívják, ez egy „döntési négyzet”. Azt mondja: 1) nem így van, 2) és nem is másként, 3) egyik sem így van vagy másképp, végül 4) sem nem így van, sem nem úgy.

Ezt tekinthetjük szőrszálhasogatásnak vagy puszta játéknak a szavakkal. De az a tény, hogy ilyen gondolatalakok ennyire eltérő kulturális környezetben jelennek meg, nem egy olyan igazságra utal-e a világgal és önmagunkkal szemben való nézőpontot illetően, ami kívül esik a fáradságos mindennapjainkon? 

A lényeg úgy tűnik, abban a világnézetben rejlik, hogy amit látunk és érzünk, az nem minden, van valami azon túl és azon felül is, vagy egyszerűen csak egy olyan (gondolkodási) szint, amely elkerüli a racionalista életszemléletünket – ami, mint tudjuk, egyébként is illúzió.

Van valami egészen más a vidám derűben, mint egy rezignált „na és…” vagy annak az embernek a cinizmusa, aki a legrosszabb helyzetekben is képes viccet csinálni másokból (vagy önmagából). A derűs vidámságban mindig benne van az illető saját énje, és jóindulatú. Az ilyesfajta attitűd a maga részéről a saját éntől való távolságtartást feltételezi. Hiszen hogyan gondolkodhatna egy ego nyugodtan a világról, ha nem lát túl a saját tányérja szélén és annak tartalmán? Ebben rejlik a vidámság helyzetmegváltó ereje, ragadós és felszabadító hatásával. Goethe dióhéjban így fogalmazott:

A vidám embert szeretem

a legjobban a vendégeim közül:

Aki nem tudja kihozni magából a legjobbat,

az biztosan nem tartozik a legjobbak közé. [2]

A derűt nem lehet tanulni, de nem is velünk született dolog. Ez összesűrűsödött élettapasztalat és énünk azon oldalán alapul, ami csak akkor válik láthatóvá, amikor az értelmes énünket egy kicsit félretesszük – ezt a nézetet a spirituális dimenzióval is kapcsolatba hozhatnánk. Tehát többnyire arról van szó, hogy egyszerűen nem vesszük magunkat olyan komolyan.

Jobban mondva: a nagy képről van szó, vagy ahogy egy keleti hang sokkal egyszerűbben fogalmaz: 

Miért vagy boldogtalan? Mert mindennek, amit gondolsz és teszel, 99.9 százaléka önmagadért van, és ilyen nincs. [3]

_______________________

Fordító megjegyzése:

* Catuskoti – Angolul: Wikipedia

Források:

[1] Aldinger, Marco (1992): Bewusstseinserheiterung. [A tudat megvilágosodása] Freiburg: Marco Aldinger publishing house. P. 76.

[2] Goethe, Johann Wolfgang von (1982): Sprüche [Beszédek] – Hamburger Ausgabe Band 1. Munich: dtv. P. 318. 

Az angol fordítás [ami alapján a magyar fordítás készült] a cikk szerzőjének a fordítása. Az eredeti: »Ich liebe mir den heitern Mann / am meisten unter meinen Gästen: / Wer sich nicht selbst zum besten haben kann, / der ist gewiss nicht von den Besten.

[3] Wei, Wei Wu (2002): Ask the Awakened: The Negative Way. [Kérdezd meg a felébredtet: A negatív út] Boulder: Sentient Publications. P. 7. Wei Wu Wei volt az álneve Terence James Stannus Gray-nek (1895-1986).

(vissza a 3. részhez)

A keresztről és a kereszthalálról

A fenti idézet is érthetővé teszi számunkra, milyen távol állt a két egyház gondolkodási módja egymástól, de mindenekelőtt, mélyebb értelemben arra enged következtetni, hogy a katárok Krisztus keresztre feszítését egyáltalán nem szó szerint értették, ahogy azt a római egyház állítja, hanem egy belső megtisztulás folyamataként, melynek során az ember meghal világi vágyait és mohóságát illetően, vagyis elutasítja az énközpontúságot.

A katárok szerint Krisztus szenvedése a Golgotán sokkal több volt annál, mint amit egy emberi test képes elviselni, mivel „lélekben szenvedett” és „lelki kínokat élt át, Gecsemáné-beli gyötrelmet. De nem halt meg: Isten nem halhat meg.”

Kétségtelenül ez a legellentmondásosabb nézőpontja mindkét egyháznak. Míg a római egyház a megváltást arra a történelmi eseményre alapozza, ami csak egyszer történt meg a Golgotán, a katárok számára Krisztus halála mindenekelőtt egy jelképes esemény, aminek naponta meg kell történnie a jelöltben. Minden megszabadulásra vágyó embernek meg kell halnia a világ dolgai szerint, vágyai és hiúsága szerint. Mert csak a földi kötelékek halála által lehetséges a „feltámadás”, természetesen nem a történelmi Krisztus feltámadása, hanem a belső Krisztusé, az ember személyes istenéé.

A reinkarnációról

A katárok másrészt hittek a reinkarnációban, ahogy ez Sibylle Péire inkvizíció előtt tett vallomásából világossá válik, ahol a római papságra utalva azt mondja:

„Hogy vakok és süketek, mivel egyelőre nem látnak, és nem hallják Isten szavát. Végül azonban, nehézségek árán ugyan, de belátáshoz fognak jutni és megismerik majd a saját egyházukat egy másik testben, melyben fel fogják ismerni az igazságot.” [I.]

Az „egy másik testben” kifejezés egyértelműen arra utal, hogy számos megtestesülésre van még szükség, mielőtt képesek leszünk megtalálni az igazi megértést. Ily módon a katárok üzenete, ami első pillantásra talán örömtelennek tűnik, reményekkel teli üzenet volt. Határozottan elutasította a római egyház által kitalált örök pokol büntetéseit, és azt hirdeti, hogy minden ember megszabadul egyszer egy elkerülhetetlen vándorlási folyamat és lelki megtisztulás után, amit sok-sok anyagi testben kell az embernek végrehajtania.

Mindezek után teljesen érthető a római egyház ellenségeskedése a Szeretet és a Szent Szellem egyháza, a katár egyház iránt.

Az egyház, amelyik menekül és megbocsát; és az egyház, amelyik leigáz és gyilkol

Az inkvizítorok előtt elhangzott sok vallomás egyikében, az egyik tanú azokat a szavakat idézi, melyekre a két utolsó occitán katár, Pierre és Jacques Authié beszédeiből emlékszik. A dokumentumban a jóember a következőket mondja:

„Két egyház van: az egyik menekül és megbocsát. A másik leigáz és gyilkol, amelyik menekül és megbocsát, az az apostolok egyenes útját követi: nem hazudik, és nem csal. Az az egyház pedig, amelyik leigáz és gyilkol, a római egyház.”

Az eretnek ezután azt kérdezte tőlem, hogy a két egyház közül melyiket tartom jobbnak. Azt válaszoltam, hogy leigázni és a gyilkolni nem helyes. Az eretnek azt mondta erre: 

„Mi vagyunk azok, akik az igazság útját követjük, menekülünk és megbocsátunk”. Erre azt válaszoltam, „Ha valóban az apostolok igaz útját követitek, akkor miért nem prédikáltok a templomban, ahogy a papok teszik?”

Mire ő azt mondta:

„Ha ezt tennénk, a gyűlölködő római egyház, azonnal máglyára vetne minket.”

Akkor azt kérdeztem tőle:

„Ugyan miért gyűlöl benneteket a római egyház annyira?”

Ő pedig így válaszolt:

„Mert ha mi szabadon prédikálhatnánk, akkor az említett római egyházat többé nem becsülnék meg; sőt, az emberek inkább a mi hitünket választanák, mint az övékét, mert nem mondunk és hirdetünk mást, csak az igazságot, viszont a római egyház nagy hazugságokat mond.”

Igyekeztünk kiemelni a katár vallásnak, a Parakléta vallásának, a Szeretet vallásának a legjelentősebb aspektusait.

____________

Forrás:

[I.] Idézet Sibylle Péire vallomásából, ,,Cathar Women” [,,A katár nők”] c. könyvből, 388. old.

(vissza a 2. részhez)

A római és a katár keresztelés közötti különbség

Az inkvizíció feljegyzései között találjuk a katár Pierre Authié szavait, aki miközben a Péire család házában prédikált Arques-ben, a következő szavakkal magyarázta meg, hogy mi a különbség a római [katolikus] és a katár keresztelés között:

„A római egyház keresztelése nem ér semmit” jelentette ki, „mivel anyagi vízzel történik és a keresztelés során nagy valótlanságok hangzanak el; történetesen megkérdik a gyereket: akarod-e, hogy megkereszteljenek? És azt válaszolják helyette, hogy igen akarja, ami nem igaz, mivel a gyerek eközben sír. Azután megkérdik tőle, hogy hisz-e ebben vagy abban, és azt válaszolják helyette, hogy igen, noha a gyerek nem mond semmit, mivel nem érti az egészet. Megkérdik tőle, hogy elutasítja-e az ördögöt és annak pompáit, és megint csak azt válaszolják helyette, hogy igen, noha a gyerek nem utasít el semmit, mivel még csak most kezd el nőni, hazudni és különféle ördögi dolgokat művelni…  A mi keresztelőnk viszont azért jó, mert a Szent Szellemtől való és nem vízzel történik, és mivel mi idősebb korban részesülünk benne, amikor már fel tudjuk fogni, hogy miről van szó, és ez által a keresztelő által Isten Fiaivá válunk…” (I.)

Sibelly Péire az inkvizíció előtti kihallgatásán ugyanazt a jóembert idézi a római katolikus egyházak értékeléséről. 

(…) azt mondták, hogy ezek a bálványok házai, mivel a szentek templomi szobrait bálványoknak tekintették. S akik ezeket a bálványokat imádják, azok bolondok, mivel ők maguk alkották ezeket a szobrokat fejszével [vésővel] és egyéb fém szerszámokkal! (II.)

Látjuk tehát, hogy a katárok, akik beavatásukat a legnagyobb szigorúsággal, gyakran barlangokban végezték, tagadták, hogy a szentek, szüzek képei, vagy akár magáé Jézuséi is, szentnek lennének tekinthetők, amikor ezek csupán emberi kéz alkotásai.

A katárok számára a valódi egyház nem egy imádkozásra szánt külső teret jelentett, hanem valami olyasmit, amit az embernek a saját legbelső lényében kell keresnie. Arnaud Sicre vallomása szerint, amit az inkvizítor Jacques Fournier előtt tett, egy paraszt szavait idézték, aki kapcsolatban állt a katárokkal, és azt mondta: 

Isten igazi temploma az ember szíve, nem pedig egy templomépület. (III.)

Az idézet alapján megérthetjük, hogy a katárok tisztában voltak azzal, miszerint annak az embernek, aki Istent keresi, nem önmagán kívül, hanem a szíve mélyén kell keresnie. Másrészt a katárok nem ismerték el, hogy Krisztusnak emberi teste volt, ami egyenértékű volt azzal [a megállapítással], hogy Jézus nem Krisztus volt. Raymonde Bézarza szavai, akit 1270-ben égettek meg, teljesen egyértelművé teszik ezt a felfogást, aki azt mondta:

„Krisztusnak nem volt valóságos emberi teste. Szűz Mária nem volt Krisztus valódi anyja, még csak egy valóságos asszony sem. Az igazi Szűz Mária maga a katár egyház: valódi bűnbánó, önmegtartóztató szűz, aki istenfiakat hoz világra.” (IV.)

Sabarthez nagy inkvizítora, Bernard Gui, Practica inquisitionis című művének 238. oldalán azt írja az általa végzett számos katár kihallgatással kapcsolatban:

„Ami a mi urunk Jézus Krisztus megtestesülését illeti, aki áldott Mária, örökké szűz méhében fogant, ők ezt tagadják. Azt állítják, hogy Krisztusnak nem volt valódi emberi teste, sem hús-vér teste, mint a többi embernek. Tagadják, hogy valóban Szűz Mária volt az Úr Jézus anyja és még azt is, hogy valóban igazi nő lett volna. Azt mondják, hogy az ő szektájuk a Szűz Mária, ami azt jelenti, hogy a valódi bűnbánat, tisztaság és szűziesség az,  amely elhozza Isten fiait ebbe a világba.” 

Ahhoz, hogy megértsük a katárok felfogását Krisztus testét illetően, figyelembe kell vennünk, hogy a katárok kifejezett különbséget tettek Jézus és Krisztus entitása [lényege] között.

Számukra Krisztusnak, mint makrokozmikus entitásnak soha nem volt, és nem is lehetett emberi teste. Krisztus azonban képes volt megnyilvánulni Jézus személyiségében és rajta keresztül tevékenykedni, Jézus testét azonban semmi esetre sem keverték össze magával Krisztussal. A katárok ugyanígy világos különbséget tettek Szűz Mária, mint Jézus anyja, valamint Szűz Mária, mint egyház, vagyis egy tiszta, elektromágneses test között, ahol a belső Krisztus születése megtörténhetett.

Felfogásuk szerint nyilvánvaló, hogy Szűz Mária, asszonyként lehetett Jézus anyja, de nem volt és soha sem lehetett a makrokozmikus Krisztus anyja. Mária héber nevei: Miriam vagy Mariah. Az első a nemzés általi életet jelenti, ami halálhoz vezet; a második jelentése: halál és feltámadás Istenben. Mária eszerint az Ősanyára utal, a testté vált Ige női nézetére, az új, tiszta éterekre, melyek a katár egyházon belül megnyilvánultak és közrejátszottak abban, hogy a jóemberekben, egy hosszan tartó megtisztulás eredményeként, megszülethessen a belső Krisztus.

Katár szakramentumok

Pierre de Gaillac tanúvallomása, melyet Geoffrey de Ablis inkvizítor előtt tett, lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, mit értettek a katárok közösség alatt, és mi volt a véleményük a római katolikus közösségről:

Azt mondják, hogy az oltárra helyezett kenyér, melyet ugyanazokkal a szavakkal áldottak meg, melyeket maga Krisztus használt az apostolokkal való utolsó vacsora során,  nem Krisztus valódi teste, ellenkezőleg, ennek állítása botrány és túlzás, mivel az a kenyér a romlottság kenyere, a romlottság gyökeréből származik, készül; míg az a kenyér, melyről Krisztus beszél az evangéliumban, mondván „Vegyétek és egyétek…stb.”, valójában Isten Igéje… Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy Isten igéje volt az a kenyér, amiről az evangélium említést tesz, tehát az Ige volt Krisztus teste.[V.]

A szöveg világossá teszi azokat a különbségeket, amelyek elválasztották a két egyházat. A katárok határozottan elutasították az átlényegülés csodáját, vagyis azt, hogy a kenyér az oltáriszentség során Krisztus testévé változik.

A katárok két szakramentumot gyakoroltak csupán, „a kenyéráldást” és a „konszolamentumot”. A kenyér áldását nem a templomban ünnepelték, hanem a házakban, minden étkezés alkalmával. Mivel a katárok számára a „kenyér” valóban szent eledel volt, Isten szava, az Ige, vagy modernebb kifejezéssel szólva, az isteni világból származó tiszta rezgés, mert csak a szellemi sugárzások képesek átalakítani a természetembert és felébreszteni a belső Krisztust azokban, akik részesülnek benne.

Ugyanebben a vallomásban megtalálhatjuk a katárok véleményét a keresztesek tetteiről is, rámutatva, hogy munkájuknak semmi értelme sincs és semmiképpen sem teszi jóvá az ember bűneit, valamint arra is, hogy a keresztesek által mindenhová hordozott keresztnek nem egy romlandó tárgynak kellene lennie, hanem

„a jó cselekedetekből és valódi bűnbánatból, valamint Isten Igéjének betartásából származó keresztnek, mert ilyen Krisztus keresztje, és aki így cselekszik, valóban Krisztust követi, önmagáról megfeledkezik és a saját keresztjét hordozza, ami nem a romlás keresztje” [VI.].

(folytatás a 4. részben)

_______________

Források:

[I.] Sibylle Péire vallomása, idézet a ,,Cathar Women” [,,Katár nők”] c. könyv, 373. és 374. oldaláról

[II.] uo.

[III.] Arnaud Sicre kijelentése Jacques Fournier-nek, idézet a  ,,The Women Cathars” [„A női katárok”] c. könyv 384. oldaláról

[IV.] (Gyüjtemény, Dota, 15, 57. old.) Idézet ,,The heritage of the Cathars. Druidism” [„A katárok öröksége. A druidizmus”] c. könyvből, 6. oldal

[magyar nyelvű könyv – Antonin Gadal: A katárok öröksége, A druidizmus, kiadó: Lectorium Rosicrucianum, 2006]

[V.] Pierre de Gaillac tanúvallomása Geoffroy d’Ablis előtt, idézet a  ,,The Women Cathars” [„A női katárok”] c. könyv 381. és 382. oldaláról

[VI.] uo.