Andersen meséjének hőse a gyönyörű porcelán palotában lakó kínai császár. A palotának egy hosszan elnyúló, csudákkal teli kertje van, a legvégén erdővel, mely a tengerpartig húzódik.

A pompás körülmények között élő kínai császár magasabb értelemben véve egy spirituális irányultságú földi személyiség énje: a ,,spirituális” ego. Bármilyen kifinomult az énközpontúsága (porcelán palota), a szellemi minőség itt csak látszat.

A mese minden szereplője, helyszíne és történése egy szellemi úton elakadt jelölt lényének összetevőit, jellegzetességeit és törekvéseit jeleníti meg.

A császár kertje mögötti erdőben (a tudattalanban) egy „édes hangú fülemüle” lakik. Ez a fülemüle a jelölt lényében rejlő halhatatlan lélek. A császár nem tud erről a madárról, csak egy könyvben olvasott róla – a spirituális ego másodkézből szerzett ismeretekből táplálkozik. Hívatja a főudvarmesterét, hogy kerítse elő ezt a madarat, de a palotában senki nem tud róla. A főudvarmester kételkedni kezd a könyv igazában:

„– Csak nem hiszi el felséged? Hazug fickó lehet, aki írta, vagy az ördöggel cimborál.

– Ezt a könyvet a nagy hatalmú japán császár küldte nekem, nem lehet hazugság – mondta haragosan a császár. – Hallani akarom a fülemüle énekét! Előteremtsd ma estére! Fölkeltette felséges kíváncsiságomat!”

A főudvarmester és az udvaroncok az alacsony éntudat összetevői, fenntartói. A főudvarmester akaratlanul is rátapint a japán császár lényegére, aki itt a kísértő szerepét játssza. Mert ajándékával Luciferként* felkorbácsolja az alantas én „spirituális” szerzési és birtoklási vágyát. A könyv állítása igaz, de a szándék álságos: az egoizmus fokozása.

Végül találnak egy szegény kis konyhalányt a palotában, aki naponta visz ételmaradékot beteg anyjának az erdőn keresztül. Ő azt mondja, hogy ilyenkor:

„mindig hallom énekelni azt a fülemülét. Úgy csattog, úgy zeng, hogy a szememből kicsordul a könny a hallatára, s mintha az édesanyám csókját érezném.”

A földi személyiség természetes, önzetlen aspektusa képes elvezetni a spirituális ego önző erőit – udvaroncok cifra csapatát – a tudattalan mélyén rejlő halhatatlan lélekhez.

„– Ez az! – suttogott a leány. – Hallják? Figyeljenek! Ott ül ni, azon az ágon! – És felmutatott egy szürke tollú kis madárra.

– Lehetetlen! – kiáltott fel a főudvarmester. – Én bizony nem ilyennek képzeltem! Milyen igénytelen, fakó a tolla! Talán az izgatottságtól fakult meg, hogy ennyi rangos urat lát itt együtt!”

A főudvarmester vélekedése (kór)képet ad a spirituális ego természetéről.

Kérésükre a fülemüle velük tart a császár palotájába, ahol ünnepi külsőségek között készülnek meghallgatni a halhatatlan lélek dalát:

„Rákezdte a kis fülemüle, csattogott az éneke, csak úgy áradt csepp torkából a gyönyörű dallam. A császárnak kicsordult a könnye, végigpergett az arcán; a fülemüle meglátta, s még szívfájdítóbban énekelt.”

A császár érdemrenddel akarja kitüntetni a fülemülét, de az elhárítja:

„Könnyet láttam a felséges császár szemében, ennél nagyobb jutalmat úgysem kaphatok!”

A fülemülét ott fogják a palotában. Kalitkában tartják, csak éjszaka engedik ki a szabadba, ahol egy lábára kötött zsinór tartja fogságban. A halhatatlan lélek megmutatkozott a spirituális ego előtt, de az önös céljai szolgálatába állította. Mégis – a császári könnyek tanúsága szerint –, a tisztán rezgő lélek-ének nyomán repedés nyílt az ego kérges falán.

Az ellenerő – a japán császár – nem hagyhatja ezt: újabb ajándékkal kísérti meg a kínai császárt. Most nem Luciferként, hanem Ahrimanként**, amely a hűvös, anyagelvű gondolatvilág és technika révén kelt álnok illúziót.

Az ajándék a fülemüle mesteri mása: egy felhúzható mechanikus madár, drágakövekkel kirakva. A rugóra járó szerkezet – bár csak egyetlen dalt tudott –

„éppen olyan sikert aratott, mint az igazi, sőt még nagyobbat, mert ez ragyogott is, mint egy drágalátos ékszer. Harmincháromszor énekelte végig a maga dalát, s még csak el se fáradt. Az udvari nép reggelig is elhallgatta volna, de a császár végül az eleven fülemüle énekét áhította meg, s már inteni akart neki – de hová lett? Nem vette észre senki, amikor kiröppent a nyitott ablakon, vissza a tengerparti rengeteg erdőbe.”

Az udvari karmester – Ahriman szellemében –

„égre-földre magasztalta a gépfülemülét, s azt erősítgette, hogy nemcsak pompás külsejével, de belső értékével is túlszárnyalja az igazit”.

„A szegény halászok, akik sokszor hallották az igazi fülemüle énekét”, így vélekednek az utánzatról: „Szépen hangzik, meg kell adni, de hiányzik belőle valami, csak magunk se tudjuk, hogy mi”. A személyiség spirituális ihletésű aspektusa érzi, mi hiányzik abból: a lélek.

A mechanikus madár csak látszólag fáradhatatlan, mert „egyszer csak kattant egyet valami a madár gyomrában, aztán krrrr! (…) A madár megnémult”. A földi tudat csődöt mond, lehetőségeinek határához ér.

Évekkel később a kínai császár halálos beteg lett, „már lélegezni is alig tudott, úgy érezte, mintha valami ránehezedett volna. Kinyitotta a szemét, s akkor látta: a halál telepedett a mellére. (…) A mennyezetes ágy függönyeinek redői közül különös arcok meredtek a császárra, rútak és vigyorgók, de szép, szelíd arcok is: ezek a császár hajdani jó és gonosz cselekedetei voltak.” A császár zenéért, vigasztaló énekért könyörgött, de a rugóra járó madár néma volt.

„Egyszerre csak gyönyörűséges szép ének áradt be az ablakon. A hajdani fülemüle ült kinn egy faágon, a száműzött kis énekes: hírét vette, hogy a császár halálán van, s hozzáröpült, hogy énekével vigaszt és reményt adjon neki.” A halál az énektől elérzékenyülve visszavonult, a császár „álomba merült az édes énektől, gyógyító mély álomba”. Reggel eljöttek az udvari emberek, „hogy megnézzék halott császárjukat. Elhűlve álltak meg az ajtóban, amikor a császár rájuk köszönt: – Jó reggelt!”

A császár halálos betegsége a spirituális ego lebomlására utal a valódi önismerethez jutó jelölt lényében. A Lélek tiszta rezgésterében végbemegy az én háttérbe vonulása és az önátadás csodája.

____________

*Lucifer: az akadályozó, kísértő szellemek egyik csoportjának fejedelme. Ez az ellenerő arra törekszik, hogy az emberek olyan dolgot próbáljanak megtenni, aminél túl magas a léc nekik, hogy fantáziáljanak, bigottokká és álmodozókká, a tekintélyek passzív követőivé váljanak; érett, autonóm, Szellemhez kapcsolódó lények helyett. Ez a befolyás lelkes imádattá, érzelmekké és szenvedélyekké válhat, amelyek a végletekig fokozódnak. Az ilyen befolyás alatt álló emberek azt gondolhatják, hogy a spirituális utat követik, de ez a tévhitük egy önző vágyon alapul.

** Ahriman: az akadályozó, kísértő szellemek egy másik csoportjának vezetője. Mélyen az anyagba taszítják az embereket. A szó szerinti értelmezés, a gépies gondolkodás és a szűklátókörűség az ilyen befolyás alatt álló emberek jellemzői. A földi intelligenciát és a logikus gondolkodást túlfejlesztik, a tudományt és a technológiát pedig egy ideális világ megteremtésének eszközeinek tekintik. Az igaz, örök értékeket hamis értékek váltják fel.

Az ellenerőkről („ördögi” lényekről) az antropozófia szellemi irányzatát megalapító Rudolf Steiner könyveiben lehet többet olvasni.

___________________

A mese magyarnyelvű forrása:

https://mek.oszk.hu/00300/00309/00309.htm#7

Amikor én magam is elhalványulok,

Csendes béke érkezik, az eonok elől rejtve.

Abban a pillanatban, amikor a tested fáj,

Könnyekből szőve a világ káoszában,

Felbukkan a lélek,

Fényt keresve.

A formák összeomlanak a lélegzetvételeddel,

Az anya már nem anya,

Az apa már nem apa,

A gyermekeid már nem a tieid többé.

A szerepek átlátszóvá válnak, mint az üveg,

Léptek visszhangoznak az üres térben,

A lábad alatti kő értelmét veszti, megpuhul.

Amikor a tested úgy érzi, a világ összes óceánjának a része,

Akkor vigasz támad benned, mint az ébredés imája.

Csak ezután tudod gyengéden lehunyni a szemed

És megérezni az életet – az isteni hívást a csendben.

Úgy veszem észre, hogy a tudatállapotok – álom és ébrenlét – között átmenet  van, nem teljesen kommunikálnak egymással. Amikor az ébrenléti állapot aktiválódik, az álom tartalma feloldódik. 

Azonban pozitív lelkesedéssel telve, amint felébredtem, leírtam azt, ami megmaradt az álombeli inspiráció értelméből. Íme, ami megmaradt:

Az Egység akarata minden pillanatban teljesül – nem úgy, mint egy rögzített pálya, hanem olyan törvényekként, melyek végtelen lehetőségeket hordoznak magukban…

Itt azonban egy látszólagos paradoxon rejlik: mi éppen ezzel az akarattal ellentétesen kezdünk el cselekedni, és ezáltal árnyékokat teremtünk.

Minden egyes cselekedetünk eltér attól a spontaneitástól, amit egy olyan cselekvés kíván, melynek célja ennek az akaratnak a teljesítése – vagyis az igaz, hiteles cselekvéstől. Először nem érzékeljük ezt, de egyre inkább kellemetlenségnek érezzük. Aztán kezdjük felismerni a helyzetet, és ebben már van haladás.

Így kezdjük el leleplezni magunkat. Ebből az igaz cselekedetből annak az akaratnak a képe kezd kibontakozni az életünkben – amelyik már nem fordul át árnyékokba. Ekkor minden cselekedetünk igazi értelmet nyer.

Az álom azt a gondolatot is felvetette, hogy ahhoz, hogy kétszer szülessünk, tudatosan meg kell találnunk a kapcsolatot az idő és az örökkévalóság között. A két cselekvési irány mindaddig elkülönül egymástól, mígnem a múlt és a jövő az örök jelenben találkozik.

Az idő semmit sem tud az örökkévalóságról – az örökkévalóság az, amely az idővel való megbékélést keresi. Az új lélek fénye – az örökkévalóság – fokozatosan minden élet meghatározó tényezőjévé válik.

És a felébredt idő, megszabadulva az árnyékoktól, beleáramlik az örökkévalóságba. 

Figyelembe véve a művész saját szavait, kevés kétségünk lehet a valódi szándékait illetően!

A Sikoly Edvard Munch vitathatatlanul gyönyörű és híres festménye, amelynek színes és ellentmondásos története van. Ez a világ egyik legdrágább műalkotása, és többször is megpróbálták ellopni a Munch által festett négy változat egyikét vagy másikát. A Sikoly azonban a modern művészet ikonjának tekinthető, az általa oly erőteljesen ábrázolt alak mentális szorongása miatt, ami intenzív lelki reakciókat, együttérzést, empátiát, illetve kíváncsiságot vált ki a nézőből.

A képen látható nyilvánvaló gyötrelmet gyakran kissé felületesen a festő érzékeny elmeállapotának tulajdonítják, mivel sok életrajz Munchot  egy zaklatott lélekként ábrázolja, aki hajlamos az alkohol és a depresszió befolyására. A Sikolyt inspiráló élményt gyakran mentális egészségügyi válságnak tulajdonítják, amit köznyelven úgy nevezhetnénk, hogy „pánikroham”.

Munch a következőképpen írta le élményét:

Két barátommal sétáltam az úton, amikor lenyugodott a nap és az ég hirtelen vérvörösre változott. Megálltam és a kerítésnek támaszkodtam, mivel kimondhatatlanul fáradtnak éreztem magam. Vérvörös lángnyelvek nyúltak a kékesfekete fjord fölé. A barátaim tovább sétáltak, én azonban lemaradtam és reszkettem a félelemtől. Aztán meghallottam a természet hatalmas, végtelen sikolyát.

Némelyek ezt a reakciót egy életen át tartó személyes nélkülözés, bánat és szenvedés pszichológiai következményeinek tulajdonítják, ami az élet kegyetlensége iránt való rendkívüli érzékenységhez vezet. Mások a festő rossz közérzetének okát a közelben lévő elmegyógyintézetnek tulajdonítják, ahol a nővérét ápolták. Vagy úgy vélik, talán a közeli vágóhídon haldokló állatok gyötrelmére reagált.

A műalkotás effajta populista kritikái azonban figyelmen kívül hagyják a művész saját szavait, melyek pragmatikus és mélyen spirituális életszemléletet közvetítenek. Figyelembe véve Munc festménnyel kapcsolatos megjegyzéseit és egyéb filozófiai és metafizikai meglátásait, arra következtethetünk, hogy a művészt megdöbbentette a naplemente eredendő természeti szépségének és az élet mulandóságából fakadó saját zaklatott érzelmeinek egymás mellé helyezése. 

Munch munkájának eredeti címe „Der Schrei der Natur” volt, ami fordításban „A természet sikolya”. Kimondhatatlan magány és bénító félelem válhatott úrrá Munchon, amikor a naplemente drámai színeiben és szürreális aurájában felismerte a természet kifürkészhetetlen mélységeit és átérezte saját lényének végtelenül elenyésző helyét a Mindenségben. Vagy talán „a természet hatalmas, végtelen sikolya” arra a fájdalomkiáltásra és gyötrelemre utal, ami a világegyetem minden egyes eleméből árad, amiért a születés, élet és halál végtelen ciklusainak szüntelen váltakozását kell elszenvednie. Vagy talán lehet, hogy Munch megérezte a természet szenvedését, ahogy enged az emberiség önző, kizsákmányoló rohamának?

Munch festményében kétségtelenül annak a tudatnak a kifejeződését pillanthatjuk meg, amelyik érzékeli, saját szavaival élve, hogy

a természet nem csak a szemünk által látható dolgokból áll…, hanem a lélek belső képeit is magában foglalja.

Ebben a gyötrelmes pillanatban a természet „hatalmas, végtelen sikolya” talán egybecseng azzal az erős, belső vágyakozásával, hogy megbékéljen, és újra eggyé váljon a körülötte lévő és az őt átható világegyetemmel.

A Sikoly c. festmény magasabb szándékát Munch beismerése is alátámasztja, miszerint

Művészetem valójában egyfajta önkéntes vallomás és próbálkozás arra, hogy megmagyarázzam magamnak az élethez való viszonyomat – ez tehát tulajdonképpen egyfajta egoizmus, de egyfolytában azt remélem, hogy ezáltal másoknak is segíthetek abban, hogy tisztán lássanak.

Ebben az értelemben azt is mondhatnánk, Munch fel kívánta hívni a fogékony néző figyelmét arra, hogy úgy nézzen a  „Sikoly”-ra, mintha tükörbe nézne, és mérlegelje, mennyire távolodtunk el attól, hogy tudatában legyünk a Mindenségben elfoglalt helyünknek. Vagy milyen messze kerültünk attól a tudatos ismerettől, hogy kölcsönös kapcsolatban állunk az egész természettel és a minket átható Szellemmel.

A Sikolyban kifejeződő gyötrelem tehát nem egy őrült önmagára ismerése, hanem egy átlagos ember öntudata, aki különös módon szembesült halandóságának elkerülhetetlen tényével. És ugyanakkor a benne lévő Önvaló halhatatlanságával is. A Sikoly által Munch az elé a kérdés elé állít minket, hogy mennyire vagyunk nyitottak az életünk valóságára. Vajon mi is érezzük-e a belső nyugtalanságot, halljuk-e a természet szívszaggató, végtelen sikolyát, ami arra figyelmeztet minket, hogy engedjük el minden téveszménket és szembesüljünk mulandó létünk valótlanságával?

Valójában a Sikoly világméretű vonzereje azt sugallja, hogy Munch valóban elérte célját azzal, hogy megfestette

a lélek tanulmányát, vagyis saját lényemnek a tanulmányát.

Ám az a figyelemre méltó benyomás, amelyet ez az egyszerű, mégis mélységesen zavarba ejtő festmény oly sok emberre gyakorol, azt mutatja, hogy valamivel több, mint egyszerű esztétika. Ahogy Munch mondta:

Művészetem által az életet és annak értelmét próbálom megmagyarázni magamnak.

Ennek során egy másik dimenzióból próbál valamit közvetíteni, behatolni az énen túli világba, hogy lényünk szívét megérintse.

Azok a felismerések, amelyeket Munch a szavain és festményein keresztül megoszt, nem tekinthetők őrületnek, téveszmének vagy szorongásnak azok számára, akik fogékonnyá váltak ennek a belső nyugtalanságnak a hívására. Ezek az előfeltételei annak, hogy belsőleg felismerjük létünk valóságát, valamint individualista téveszménket. Ezek a kulcsai annak, hogy megszabaduljunk a testünk és lelkünk elválasztottságából adódó betegségtől.

Amikor ennek belsőleg tudatára ébredünk, rájövünk mennyire értelmetlen az, hogy az örökkévalóságot az időben próbáljuk megragadni. Felismerjük materializmusunk alapvető  hiábavalóságát és Munch-kal együtt kijelenthetjük: 

Rothadó testemből virágok fognak kinőni és én bennük élek tovább,
és ez az örökkévalóság.

___________

Források:

[1] Eggum, Arne (1984). Munch, Edvard (ed.), Edvard Munch: Paintings, Sketches, and Studies [Edvard Munch: Festmények, vázlatok és tanulmányok]. New York, NY, C.N. Potter. 305. o., ISBN 0-517-55617-0

[2] Prideaux, Sue (2005), Edvard Munch: Behind the Scream [Edvard Munch: A sikolyon túl], New Haven, CT: Yale University Press. ISBN 978-0-300-12401-9

Mígnem egy nap, úgy tűnt, valami megváltozott. A fa látta, hogy a kislány lehajtott fejjel, csüggedten jön fel a dombra, ezért megkérdezte tőle:

-Nocsak, mi történt? Sosem láttalak még ilyennek.

A lány erre sóhajtva azt felelte:

–Ó, nem tudom, csak egy kicsit szomorúnak érzem magam.

Hogy felvidítsa, a fa azt mondta neki: –Gyere, játsszunk, akkor talán felvidulsz – és megrázta az ágait, a levelei pedig finoman megsimogatták a kislány arcát.

-Ó, hagyj, nincs kedvem játszani. – válaszolta a lány – Pénzre van szükségem, hogy megvegyem azokat a dolgokat, amikre szükségem van.

–Rendben – mondta az almafa – nekem nincs pénzem, de elviheted az almáimat a piacra és eladhatod őket. Akkor lesz pénzed és megveheted mindazt, amire szükséged van.

Így is történt, és a kislány, aki egy pár év múlva fiatal nővé cseperedett, az almákért kapott pénzen minden szükséges dolgot meg tudott venni magának. Ez alatt a pár év alatt boldognak érezte magát.

Egészen addig, amíg egy napon a dolgok teljesen másképp alakultak. Az almafa megint lehajtott fejjel látta közeledni a barátnőjét és megkérdezte tőle:

–Mi a baj? Nem szeretem, ha ilyen vagy. Mi történt?

A fiatal nő megvonta a vállát és azt mondta: –Hát nem tudom, mi van velem, de már nem vagyok elégedett. 

Az almafa így válaszolt:

–Talán segíthetek neked, mondd el, mi bánt.

A fiatal nő azt felelte:

–Fára van szükségem, hogy házat építhessek magam és a párom számára. Sok pénzt gyűjtöttünk össze, de nem eleget, mert a fa drága.

–Ó, – mondta az almafa – de hát ezen segíthetek. Fogd az ágaimat, elég vastagok és erősek.

Ezzel a vastag, erős ágakat lefűrészelték, a nő pedig felépíthette a házát és elkezdhette a saját életét. A dombon álló almafának csak néhány kisebb ága maradt, és a nő megint boldog volt egy ideig.

Sok évvel később egy napon, az almafa egy felnőtt asszonyt látott közeledni súlyos léptekkel fel a dombra.

–Jaj de örülök, hogy megint látlak. Hogy vagy?

-Ó, köszönöm, jól – felelte az asszony látszólag könnyedén.

–Nos, ez nem hangzik valami meggyőzően. Történt valami? Segíthetek? – kérdezte az almafa.

–Nem is tudom, de most, hogy a családom felnőtt és minden gyerekem a maga életét éli, egyszerre rájöttem, hogy sosem voltam távolabb az otthonomtól, mint a falu határa. Szeretnék utazgatni, világot látni és más emberekkel találkozni. Ehhez azonban szükségem lenne egy csónakra.

–Ó, de hát ebben segíthetek neked! Fogd a törzsemet, nézd milyen vastag. Könnyen készíthetsz egy csónakot belőle és bárhová elmehetsz vele.

Így is történt, és az almafából csak egy széles, erős tönk maradt a falu melletti dombon.

Sok-sok évvel később egy hajlott hátú öregasszony közeledett a dombhoz, ahol az almafa tönkje állt türelmesen várakozva. Nem egy gyerek vidám szökdelésével, nem is egy életerős asszony járásával közeledett, hanem megfáradt, botladozó, tétova léptekkel. A fatörzs megszólította az öregasszonyt:

–Milyen szép, hogy megint meglátogatsz engem!- kiáltotta, mivel felismerte benne az egykori kislányt.

–Hogy vagy? Mi történt veled, mióta nem láttalak?

Csak egy halk sóhaj volt a válasz.

–Gyere egy kicsit közelebb, nem hallom, amit mondasz – mondta a fatönk – de helyezd kényelembe magad, pihenj le, van időm bőven.

Még mélyebb sóhaj volt erre a válasz és az asszony nagyon lassan közelebb ment a fatönkhöz.

–Mire van szükséged? Almára vagy fára?

–Nincs szükségem már semmire – volt a válasz – csak egy helyre, ahol megpihenhetek.

Azt mondta erre a fatönk:

–Gyere, ülj le ide a tönkömre, rajtam megpihenhetsz, mivel látom, elfáradtál.

És az asszony körül friss ezüstfehér virágos gallyak sarjadtak ki a napfény felé.

______________

Forrás:

A Bhagavad Gita 18. fejezetének személyes értelmezése.

]]> https://logon.media/hu/logon_article/az-almafa-egy-tortenet-a-hindu-hagyomanybol/feed/ 0 https://logon.media/hu/logon_article/a-termeszet-a-maga-formaiban-beszel/ Tue, 10 Dec 2024 06:44:16 +0000 https://logon.media/logon_article/a-termeszet-a-maga-formaiban-beszel/ Az élet intelligenciája, ami a természetben megnyilvánul, önmagára ébred az emberben és szembesíti magát vele. Például egy tájkép, egy fa, egy virág, egy gyümölcs vagy egy gomba formájában.

Az önvaló felfedezése

Három dolog maradt a paradicsomból: az éjszaka csillagai, a nappal virágai és a gyermekek szemei.

Dante Alighieri

A rajzolási folyamat során a rajzoló kifejti a magától értetődőt, ami nyíltan látható. A rajzoláshoz szükséges figyelmes összpontosítás révén közel kerül a minden látható formában benne rejlő kifürkészhetetlen végtelenséghez.

Rajzolva és álmélkodva belép a formába – mint egy kápolnába, ami egyben az észlelés laboratóriuma is. Ott, a formát kutató tanulmányozása révén megnyílnak az ajtók az azt alkotó egyetemes erők előtt. A csodálkozás felveti a kérdést: miféle intelligencia  munkálkodik itt?

Az egyetemes teremtésről való elmélkedés ösztönözheti az emberi szellemet. Feltéve, ha fogékony és megtanul egészen a mélyre hatolni, az eredetre tekinteni – abba a szférába, ahol a termékeny káoszból egy rendezett kozmosz emelkedik ki, amelyben a Logosz feltárulkozik. „Ha fel akarod ismerni a láthatatlant, egyre mélyebbre kell ásnod a láthatóban” – mondja a Kabbala.

Például a virágokban.

A virágokba bolygómozgások vannak beleírva. A Vénusz és a Föld egy ötágú csillagot rajzol a kozmikus térben, miközben a Nap körül keringenek [1]. Az ötágú csillagban, a pentagramban felfedezhetőek az aranymetszés arányai, ami minden rózsasziromban és az emberi szervezetben is megtalálható – és ilyenformán a felfogásunk mélyén is. A pentagram a koherencia és a megfelelés szabad, játékos és egyben egzakt rezonanciamezőjét alkotja.

Ha egy virágzó rétet nézünk, egyben a csillagos égbolt tükörképét is nézzük. A virágok szinte földöntúli tökéletességű filigrán edények. A virágok a fény gyümölcsei. Nincs szemétdomb, sem rom, ami ne lenne alkalmas arra, hogy a virágzó növények ki ne nyissák színpompás kelyheiket a fény számára, és ezzel reményt ne adjanak még a sivatagoknak is. Nem bájos giccs az, ami az egész földet beborítja hanem erőteljes, finom, intelligens megnyilvánulás. Ellentétek harmóniája, melyek különféle formában és színben egészítik ki egymást, gyógyító erőt rejtenek magukban, táplálnak és gyönyörködtetnek, ha csak rájuk nézünk. És mi lehet valódibb öröm annál, mint a szükséges manna a sivatagban – az istenek tápláléka?

_______________

Megjegyzés:

[1] Ezt az ábrát úgy hozzák létre, hogy a Vénusz és a Föld közötti képzeletbeli összekötő vonalakat három napos időközönként (1000-szer) folyamatosan ábrázolják.

Szerencsés idők
a tanulásé
és az egyszerűségé.

A jövő biztos volt
az általános jóléthez,
és mindenhez.

A tisztaságnak helye volt,
és a Szeretet valós lehetőség volt.
Gyerekek voltunk,
és úgy éltünk, mint a gyerekek,
és a világ is gyerek volt…
úgy tűnt…

Most,
más időben élünk,
amelyik felgyorsult
és kihívást jelent.

Ugyanazok vagyunk,
de megváltozott az életfelfogásunk,
és a tudatunk összezavarodott.

Gyorsan nőttünk fel,
és tettük félre az álmainkat.
Egy hatalmas és gazdag világot alkottunk,
a tulajdonunkat,
a vagyonunkat.

Mindent elfelejtettünk,
ez ösztönzött bennünket,
gyengéden.
Mindent kicseréltünk
vágyak által,
azzal, amit akarok.

Hányszor kell még elbuknunk?
Visszatérni az ártatlansághoz
nem lehetséges,
de a tisztasághoz,
igen.

Ki nyújt kötelet nekünk,
hogy kihúzzon minket ebből a veremből?
Megosztottak vagyunk,
elválasztva egymástól,
az egész világon belül is.

Könyörgöm azokért,
akik átmennek
a reménytelenségen,
akik keresik a kiutat,
hogy legyenek azok, akik látják
és hordozzák a fényt,
világítsanak
azoknak, akik még mindig sötétségben vannak.

Mert abban biztos vagyok, hogy
a sas, amely a röptével
égi magasságba tör,
és mindent megfigyel,
nyugodtan,
készen áll arra, hogy segítséget nyújtson
mindannyiunknak.

A LOGON 2020/3. holland kiadása nagyrészt a tanulás sokféle szempontjával és mélységével foglalkozik. Ön sokat tanult, hangszeres zenét a konzervatóriumban, zeneszerzést, de különféle zenei stílusokat és zeneművészetet is az egyetemen. Most pedig küldetést is teljesít, át akar adni valamit másoknak. Mit jelent az ön számára a tanulás?

Hogy őszinte legyek, a „tanulás” szót nem túl gyakran használom. Sokkal inkább felfogásról szeretek beszélni. Sokat gondolkodok azon, hogy vajon hogyan győződhetünk meg arról, hogy jól, tisztán fogjuk-e fel a dolgokat. Persze olyasmi, hogy objektív megfigyelés nem létezik, de meg tudjuk teremteni a feltételeit annak, hogy a megfigyelésünk a lehető legnyíltabb legyen. Például jó, ha nem vagyunk ittasak, vagy nem állunk bizonyos szerek hatása alatt, vagy ehhez hasonló, de a kismértékű mérgezésnek is sokféle formája létezik, például hírek fogyasztása, fölösleges üzenetekre való reagálás vagy mindenről való véleménynyilvánítás.
Gondolkodásom 26 éves koromban paradigmaváltáson ment át, amikor Japánban voltam. Mi itt nyugaton gyakran a jó és a rossz, a magasabb és az alacsonyabb értelmében gondolkodunk. Mindent beskatulyázunk és erkölcsi töltéssel látunk el. Japánban egész más a helyzet. Ott úgy látják a világot, hogy minden, amit az ember maga körül lát, lélekkel rendelkezik (animizmus).
Vannak közvetítő erők, melyek, hogy úgy mondjam, adnak és elvesznek, és az ember megpróbál harmóniában állni ezekkel az erőkkel, elfogadni azt, ami van. Például ha az ember házat épít, köszönetet mond, és bocsánatot kér az erdő szellemétől, amiért kivágta a fát, de ugyanakkor az épülő ház szellemét is szolgálja. Nagyon szép dolog az, hogy ott az ember egész nap teázik, de a teázásnak is megvan a szertartása, ahogy a nap során átélt minden tapasztalatban valami szent dolog is rejtőzik, ha az ember valóban jó megfigyelő. Ez a japán hagyomány egy teljesen másfajta látásmódra és észlelésre tett nyitottá engem.
A tanulás tehát számomra nyitott megfigyelés.

Hogyan képes az ember megtenni ezt, megnyílni? Mi szükséges hozzá?

Sok dolog van, ami megnehezítheti vagy előmozdíthatja a nyitott érzékelést. Ott van például az idő kérdése. Képes vagy-e a mostban élni? Mert amikor a múltban vagy a jövőben van az ember, akkor nem tud nyíltan érzékelni, nincsenek jelen sem a gondolatai, sem az érzékei, sem a tudata. Egyfajta szemellenzője van, mint a fuvaroslónak, ami csak bizonyos dolgokat lát, másokat viszont nem. Aztán ott van a tér kérdése. Hajlamosak vagyunk teljesen megtölteni világunkat elképzelésekkel, dolgokkal, bizonyosságokkal.
Mindennek olyan hatékonynak kell lennie, amennyire csak lehet és amit az ember csinál, annak az uralkodó erkölcsi felfogás szerint hasznosnak kell lennie. Úgy gondolom, fontos olyan teret teremteni, amit nem színeznek be az ember által már meghatározott dolgok, teret a nem tudás számára. Ha valóban képes az ember nyíltan érzékelni, akkor olyan dolgokat is láthat, ami meglepő a számára. Váratlan dolgokat, melyek megérintenek. Ilyenkor tanul az ember.
Másrészt olykor rendkívül hasznos az, ha leegyszerűsítjük a világunkat funkciókra és jelképekre, hogy hatékonyak és céltudatosak lehessünk. Van egy történet, ami népszerűvé vált a családunkban amikor gyerek voltam: »Útkereszteződéshez érünk és a lámpa pirosat mutat. Hú, milyen szép szín a piros. Azután meglátjuk a zöldet. Hú, ez a zöld is egy szép szín. Azután meglátjuk a sárgát. Igen, ez egy különleges szín. Azután megint pirosat látunk. Na jó, most már kezd unalmassá válni, gyerünk tovább.« Amint látja, meglehetősen kényelmes dolog célra irányultnak lenni, és címkék szerint reagálni a környezetünkre. A tanulás azonban leginkább a várakozás pillanataiban történik, a jelenlegi időszak is ezt mutatja. A várakozás pillanatában az ember minden új dologra nyitott, amit a környezete mutatni akar neki.

Ön szerint mit kell megtanulnunk nekünk embereknek?

A világ bonyolulttá vált. A múltban az ember tudta, hogy mi akar lenni, csak rá kellett néznie a szüleire és tudta, hogy milyen foglalkozást szeretne választani. Azokra a dolgokra, amiket nem tudtak megmagyarázni, ott volt a vallás, ami biztonságot adott a betegségek és a halál idején. Manapság azonban bármivé válhat az ember, legalábbis egy időre. S a vallás többé már nem magától értetődő. Az a biztonság, amit az emberek a vallástól vártak, elévült, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségük többé biztonságra.
A fogyasztás egy olyan kapaszkodó, ami nagyon észszerű módon fejlődött  az elmúlt pár száz évben azáltal, hogy minden dologhoz értéket rendelt. Így aztán amikor az ember megveszi az adott terméket, akkor a szerint ragaszkodik hozzá, hogy ki az illető, vagy ki akar lenni. S a szezon változásával az embernek ezt meg kell újítania. Ez megóv minket a nem tudás kényelmetlenségétől. Mindannyian látjuk azonban, hogy földünk nem képes ezt elviselni. És e miatt jogosan érezzük kényelmetlenül magunkat.
Hol van tehát a fogódzkodó és milyen fogódzóra van szükségünk? Fiatalkoromban és kölyökként rózsakeresztesek között életem, ahol mindig a keresőkről folyt a szó. Ezt egy olyan fázisnak látom, amikor az emberek elhatárolják magukat egy olyan megrészegült állapottól, mint amilyen a fogyasztás. S ebben van valamiféle ellentmondás. Az embernek biztonságban kell lennie ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket feltegyen. Tehát ahhoz, hogy elkezdjünk kételkedni, kell hogy legyenek bizonyosságaink. Például egy olyan társadalmi környezet, ahol az emberek megértik, hogy kérdéseim és kétségeim vannak. Manapság, a mai korban lehetőségünk van arra, hogy keresők legyünk, hogy a saját valóságunkat keressük. De ez azzal kezdődik, hogy az ember a nem tudásban marad.

Azt mondja: „Maradjunk a nem tudásban”. Ez az amivel éppen most foglalkozik? A „bizonytalanság szakértelme”?

Igen, hogy az ember jól érezze magát akkor is, ha nincs kapaszkodója. A művészek jól tudják ezt, mert üres vászonnal kezdik és a semmiből hoznak létre valamit. Amikor például zeneszerzőnek vallottam magam, egyre kevésbé foglalkoztam a végeredménnyel. Természetesen a hegedülés örömet jelent nekem, de a keresés és kutatás még értékesebb a számomra. Hogyan fogadja a környezetem azt, amit csinálok, mi a következő lépés? Ez a bizonytalanság elfogadása. Ez valójában se nem hatékony se nem hasznos. A művészet egyszerűen csak „történés”. Ezért tartom szégyenletesnek azt, hogy az elmúlt körülbelül másfél évszázad során a művészet a gazdaság részévé vált, ahol hasznosnak kell lennie, a művésznek pedig tudással rendelkező szakembernek kell lennie. Én a mindenkiben jelenlévő művész számára kötelezem el magam. Ez a „művészi gondolkodás” segíthet mindenkit a problémák megoldásában és a kapaszkodók nélküli életben. Ha a jelenlegi válság megtanított minket valamire, akkor az az, hogy a jövőt nem lehet meghatározni. Szóval hogyan tovább?

Hogyan juthatunk hozzá ehhez a művészi gondolkodáshoz?

Ezt nem lehet könyvből megtanulni. Vannak bizonyos körülmények, például, ha valaki nyitott és hagyja, hogy meglepetések érjék. Vagy enged a szépségnek, ezt fontos körülménynek tartom ahhoz, hogy az ember kapcsolódjon valamihez. Számomra nagyon logikus, hogy az ego az ember útjában áll, de nekem mindig azzal volt problémám amit néha úgy neveznek: a világtól való elfordulás. Mert pontosan ez motivál: emberekkel találkozni, mindennel és mindenkivel kapcsolatba kerülni, látni a világ szépségét a felszín alatt. Ha a másokkal való találkozás során szoros kötődést érez az ember, akkor úgy gondolom, hogy ez az ego számára támadást jelent. Akkor elcsodálkozik a világ bonyolultságán, mások keresésén és küzdelmén, mert felismeri a félelmeiket és a bizonytalanságaikat is. A birtoklás, illetve anyagiasság félelme ilyenkor viszonylagossá válik. Ezt tapasztaltam például akkor, amikor zeneszerzőként és zenészként menekülttáborokban dolgoztam. Úgy gondoltam, hogy ez egy egészen más kultúra, nagyon különbözünk egymástól. De a zenében oly sok dolgot meg tudtunk osztani, az érzelmeink, érzéseink mind annyira felismerhetőek voltak. Aztán
eltávolodtam a személyiségemtől és megéreztem az összefüggést.
Az egységet.
Arra a paradoxonra gondolok, hogy a másokkal való kapcsolat során el tudom engedni az énemet. Szóval a művészi gondolkodás feltétele szerintem az, hogy érezzük az egésszel való kapcsolatot, legyen önbizalmunk és legyen bátorságunk valamit tenni magunktól. Mivel sok mindenen kell változtatni. Ez nem egy passzív folyamat, mert csak a döglött halak lebegnek együtt az áramlattal. A zen irodalomban például az áramlattal való együttmozgás nagyon aktív  magatartást jelent. Az embernek küzdenie kell. Törekednie kell a magasabb értékekre, illetve valamire, amit meg akar tenni, ami sürgős. A kapcsolódáshoz bizalom is járul, és ez bátorságot ad ahhoz, hogy az ember konkrét tetteket hajtson végre. Mint valamiféle lovagmesében.

Valahol egyszer azt nyilatkozta, hogy évszázadokig szeretne élni. Mi az
tehát, amire nagyon vágyik?

Az élet egy nagy csoda, melynek mi csak egy pillanatra vagyunk a részesei. Oly sok lehetőséget látok: sajnos nagyon sok dolog van, amit nem tudok megtenni, országok, ahová nem juthatok el, emberek, akikkel nem találkozhatok. Azt hiszem fontos az, hogy meg tudjuk változtatni a dolgokat, hogy csodálatosabb hellyé varázsoljuk a világot. Ezért szörnyen elkeserítő az, hogy az embernek annyira kevés ideje van erre. Az a tervem, hogy megosztom a művészgondolkodásról való elképzeléseimet és hozzáférhetővé teszem ezt a folyamatot, olyan emberek, például művészek számára, akik számára ez ismerős. Hogyan lehet megközelíteni az életet ezzel a nyílt, játékos és képzelet-gazdag felfogással? Át akarom adni a világnak ezeket az elveket. Hogy elengedhessük a bezártság érzését. Ezt kéri tőlünk a bolygónk. Nem kell több gazdaságnövekedés, hanem adjunk elsőbbséget azoknak a dolgoknak, melyek építően hatnak számunkra, emberek számára és a bolygónk számára. Az összetartásról van szó, arról, hogyan lépnek kapcsolatba egymással az emberek, hogyan segítik és támogatják egymást, hogyan tanulnak egymástól. Ezek az emberi értékek felszínre kerülnek, különösen most, a korlátozások idején. Szellemi irányultságú emberként arra gondolok, hogy teret alkothatnánk azzal, ha a fejünkben és a társadalomban lévő zajokat elhallgattatnánk. Nem a mérgező légkörtől, vagy egy jógaóra relaxált pozíciójától, vagy valami hasonlótól való eltávolodásra gondolok. Hanem aktív nem tudásra, felébredésre és éberségre. Akkor megszólal egy hang bennünk. Talán ellentmondásos, de a csendről beszélek. Mert nagyon szeretném annak szentelni magam, hogy felébresszem ezt az emberekben. Tehát a lelassulásról beszélek, de számomra is óriási kihívás az, hogy több békét találjak. Mivel érzem a sürgetést, hogy minél előbb megosszam a felismeréseimet.

Kicsoda Merlijn Twaalfhoven?

Merlijn Twaalfhoven (1976) holland zeneszerző, karmester és kulturális impresszárió. Amszterdamban végzett zeneszerzés és mélyhegedű szakon, de zenetörténetet is tanult a leideni egyetemen, valamint népzenetudományt az amszterdami egyetemen.

Merlijn 44 éves és szüntelenül elfoglalt ember, aki sok dolgot művel egyszerre és nem akar választani. Munkájában sokszor fontos szerepet játszik a tér, gyakran a színházon kívül is. Már karrierje elején azzal foglalkozott például, hogy 400 török-ciprusi és görög-ciprusi zenésszel a határ mindkét oldalán lévő tetőkről és erkélyekről adatta elő a „Long Distance Call” (Távoli hívás) című művet. Munkájának témája a csend, találkozás és elszakadás. Néhány éve már nem a művészet végeredményére koncentrál, hanem inkább a folyamatra és arra, amit ő művészi gondolkodásnak nevez. E célból alapította a Turn Klubot. Arra ösztönzi művésztársait, hogy a társadalom szélesebb köreivel osszák meg a gondolataikat és tehetségüket és küzdjenek meg korunk kihívásaival.

A templom előre-hátra ing a szélben. Ez látszólag teljes képtelenség, hiszen az ódon kőtemplomok, már amennyiben józan állapotban szemléljük őket, mozdulatlanok és olyan masszívak, hogy legtöbbször még a földrengésre sem reagálnak. De ez a templom leng a szélben… Ahogy tovább haladva elérünk a domb tetejére, a Tremenheere szoborkertek bejáratához (Penzance, Cornwall), egyre nyilvánvalóbb, hogy az építmény úgy lett megtervezve, hogy a domb tetején az egyik fele egy mélyedésben helyezkedik el, ami elrejti az alapjait. Aztán azt is felfedezzük, hogy ami a távolból szilárd, időmarta márványnak látszik, de még egészen közelről is, az valójában fa. Semmi sem az, aminek látszik. A dór oszlopok a timpanonnal együtt vörös cédrusból készültek. Tovább vizsgálódva rájövünk, hogy az oszlopok tulajdonképpen üreges csövek, ezekhez vannak erősítve a cédrus lécek. Ezért aztán annyira könnyűek, hogy a szél könnyedén meg tudja mozgatni őket. Minden oszlophoz egy acélkábel van kötve, ami az üreges csövön keresztül csatlakozik a templom talapzata alatt lévő nehezékhez. Maguk a nehezékek egy közös acélkeretbe vannak foglalva, hogy az oszlopok képesek legyenek visszaállni a függőleges helyzetükbe, mint egy tánccsoport tagjai. A szél és a gravitáció zseniális kombinációja. A templomot addig akarják fenntartani, amíg be nem lepi a zuzmó, de hogy ez mennyi időt jelent, azt senki sem tudja.

A templom „ambiciózus és kétes zsenialitásunk” ódájaként épült, mondja az alkotó, Penny Saunders, aki sokáig díszletezőként dolgozott egy színtársulatnál. Zsenialitásunk az igazat megvallva, ingatag: abból áll, amit majd az önkéntelen mellékhatások és a bizonytalanságok produkálnak. Annak ellenére, hogy a technológia célja mindvégig az volt, hogy minél nagyobb biztonságot nyújtson számunkra, jelenlegi világunk nem éppen stabil. Úgy tűnik, mintha az összes pillanatnyi bizonyosság és bizonytalanság éppen ebbe a mozgó építménybe sűrűsödött volna bele.

És mégis… milyen csodálatos játéka ez a művészi ihletnek. Lengés a szélben. És micsoda látvány: minden, amit stabil értéknek tartunk, lám mennyire az idő mozgásának van kitéve. Minden elkopik, rozsdásodik, elöregszik és elporlad. Semmi sem az, aminek látszik. Ezt az örökmozgó templomot nyughatatlan világunk kihangsúlyozott üzenetének is tekinthetjük? Lehet, hogy mindaz, amit fix értéknek tartunk, tulajdonképpen az optikai csalódás valamilyen formája, mivel valójában minden mulandó? Nem egy kellemes gondolat. De most hogy már elegünk lett az összes technikai kütyüből, amit jórészt azért találtunk ki, hogy kellemesebbé tegyük az életünket, nehéz továbbra is hinni a technikai haladásban.

Másrészt ez a műalkotás egyúttal humoros is. A tervezése miatt eleve más nézőpontba helyezi a dolgokat. S talán annak is a jelképe lehet, hogy ma milyen helyet foglal el egy tudatos kereső a társadalomban: rugalmasak vagyunk, ám időnként túlzásokba esünk. De amíg tudatában vagyunk annak, hogy van bennünk egy biztos pont, amibe kapaszkodhatunk, addig fenntarthatjuk az egyensúlyt. Itt minden a természet törvényeinek van alávetve, minden egy középpont körül tartja egyensúlyban egymást. A középpontban nyugalom van. Miért ne helyezzük tehát reményünket és bizalmunkat önmagunk középpontjába?

Hivatkozás:

Restless Temple – YouTube

REMÉNY

A kút olyan, mint egy „mesebeli” falusi kút, jellege, élettelisége szöges ellentétben áll a szaharai sivataggal. A csodakútból vizet húznak. A nyekergő csiga szinte énekel, a kútkávára állított vödör remegő vizében ott remeg a nap – fénykút; a hitből fakadó remény forrása. „Éppen erre a vízre szomjazom” – mondja a kis herceg, és ő ihat előbb. Miután a pilóta is szomját oltja, a kis hercegnek eszébe jut, hogy a rajzoló szájkosarat ígért a bárányának, nehogy lelegelje a rózsát. A rajz elkészül – mint utólag kiderül, hiányosan –, a pilóta pedig megérzi, hogy a kis herceg valami titkos tervre készül. Megtudja, hogy egyéves évfordulója lesz kis barátja földet érésének; kitűnő alkalom, hogy visszatérjen a sivatag fölé érő kisbolygójára, a rózsájához. A kút közeléből indul majd útra; éjszakára itt is marad.

A pilóta másnap kilesi, amint a kút melletti régi, omladozó falon (a remény és a szeretet válaszfalán) ülve egy mérgeskígyóval beszélget – akivel a földet érésekor találkozott. Kiderül, hogy hazatérése a kígyó kétesnek tűnő segítségével valósulhat meg. Mégpedig hátborzongató módon: meg kell halnia (illetve: „olyan leszek, mintha valami bajom lenne… egy kicsit olyan, mintha meghalnék”) a kígyóharapás mérge által. A kis herceg terve ellen nem tehet semmit a pilóta, aki szintén indulni készül haza a sivatagból – merthogy időközben sikerült megjavítania a repülőgép motorját (szinkronicitás).

Az ezoterikus hagyomány, a megszabadulás tana mindig is hirdette az „arany halál”, az „életre halás” tudományát, mely során a jelölt levetkőzi, „meghalasztja” evilági mivoltát, és megválik földi terheitől, láncaitól. „Nem vihetem magammal ezt a testet. Túl nehéz” – mondja a kis herceg. A fizikai halál csak analógiája evilágiságunk „halálának”, bár lehetséges, hogy a kettő egybeesik. A kis herceg története itt összevág a Golgotai Misztérium evangéliumi leírásaival, melyek a Krisztussá vált Jézus kereszthalálát és az azt megelőző véresverejtékű megrettenést hátborzongató jelenetként írják le. Mélyre kell leszállni, hogy a felemelkedés, a dicsőséges feltámadás minél teljesebb, katartikusabb legyen.

A kis herceg utolsó mondataival a rózsája iránti felelősségét hangoztatja. És az éjszakai sötétben, a napszínű kígyó – egy sárga villanással – gyógyító mérgét a földtől megválni és hazatérni akaró rendelkezésére bocsájtja. Mert az ő számára, romlatlansága és önátadása révén, a kígyó marása is a szeretet csókja (Mikhail Naimy nyomán). A kígyó némiképp hasonló szerepet játszik, mint Júdás (és miként ez a név is jelzi: a zsidóság) a Golgotai Misztériumban, a júdási csókkal. Enélkül nem mehetne végbe a misztikus feltámadás.

A kis herceg ezzel nem csak „egyszerűen” hazatér a bolygójára, hanem belép a Szeretet birodalmába.

SZERETET

A pilóta meséli később, immár otthonról: „De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz…”

Amikor a sötétség (félelem, kétely, kilátástalanság) elmúlik, és egy Új Nap fénye ragyog fel a sivatag – a földi siralomház – felett, megismétlődik az evangéliumi csoda: a feltámadott teste eltűnik a földi világból. Ott a barlangsírból, itt a sivatagi éjszakából. Az Életre „halás”, a transzfiguráció jele ez.

A meseregényben talányos szerepe van a kis herceg kérésére rajzolt báránynak. Amikor a pilótával találkozik, hajnalban ezzel a kéréssel ébreszti fel: „Légy szíves rajzolj nekem egy bárányt!” A váratlan helyszínen, váratlan időpontban, váratlan jövevénytől elhangzó meghökkentő kérés szinte ébresztő harsonaként hasít az alvó ember fülébe, lelkébe. Kizökkenti álmából, kizökkenti a gondolati sémáiból, „kedvenc” problémáiból, és új perspektívát nyit.

A „ládába zárt” vagy ládában rejlő láthatatlan bárány maga a kis herceg – nem csoda, hogy ezt a rajzot fogadta el –, miként Jézus Krisztus legkorábbi és legfőbb szimbóluma a bárány (Isten báránya). Miként a szelíd, jámbor állat áldozati szerepet kap az ószövetségi vallásban, úgy Jézus Krisztus is áldozati bárány lesz a feltámadás csodájában. A kis herceg is áldozatot hoz a rózsájáért, amely a ládába zárt bárány hasonlataként őbenne rejlik. Ez a „testébe zárt” csodavirág a szív rózsája és a rózsa szíve – vagyis a Rózsa.

De hogyan jön ehhez a kis herceg aggodalma, hogy hazatérése után a bárány lelegelné a rózsáját? Ehhez egy újabb félelem – kétség – csatlakozik a mese utószavában, a sivatagból hazatért pilóta részéről. Rájön, hogy a báránynak szánt rajzon a szájkosárról lefelejtette a bőrszíjat, így azt nem lehet használni (a kellő figyelem, éberség hiánya). Ha a kis herceg elfelejti esténként üvegburával lefedni a rózsáját, a bárány lelegelheti egy óvatlan pillanatban. Ilyen értelemben a bárány is kettős jelkép, mert jámbor állat ugyan, de fogai veszélyt jelentenek az ehető növényekre, még a tüskésekre is. Sivatagi bolyongása idején a kis herceg – mint „bárány” – attól tartott, hogy hazatérése után összezördülhet még a rózsájával; ez ellen kért külső védelmet a rajzzal. Nem tudhatta még biztosan, hogy önfeláldozása „mire lesz elég” – milyen változásokat hoz számára a Szeretet állapota. A sivatagból hazatért pilóta nem jutott túl a hit szakaszán; ez időnként a hitetlenségbe való visszacsúszással jár. A szájkosár kapcsán hol bizakodón látja a helyzetet, hol kétségbe süppedve. Saját lélekállapotából kiindulva teszi fel a kérdést, mely sokak számára vízválasztó lehet:

„Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden.”

Így, égre nézéssel és önmagunkba nézéssel zárul a kis herceg nyitva hagyott története, mely továbbrezeg bennünk, és továbbgondolásra késztet. Ennyiben hasonló a népmesei záróformulákhoz, melyek a hallgatókat-olvasókat arra ösztönzik, hogy a történet üzenetét saját életükben valósítsák meg – mindenekelőtt önmagukon belül, és nem kívül.

A szájkosár használhatatlansága miatti veszéllyel van egy kis logikai hiányosság a történetben. Ha működőképes eszköz lenne, akkor is a kis herceg éberségén múlik, hogy nem felejti-e el ráadni esténként a bárányra. Ha elfelejti, a bárány lelegelheti a rózsát. Ha rájön a kis herceg, hogy a szájkosár használhatatlan, akkor is az ő éberségén múlik, hogy a rózsát elfelejti-e esténként üvegburával védeni a báránytól. Így is, úgy is a kis herceg éberségén múlik a dolog. Annál is inkább, mert valójában ő a bárány.

Miként ő a rózsa is.

Grafika: Budaházy Éva

 

Szükséges a kinyilatkoztatásban való hit,

mert aki nem tud, és akinek nincs tapasztalata a dolgokról,

annak először hinnie kell, ha tudni és tapasztalni akar. (…)

Ahol nincs reakció, ott szükségszerűen

abbamarad az akció. (…)

Viszont minél több a hit, annál több a kinyilvánítás

vagy azoknak az igazságoknak a kibontakozása,

melyek a sötétben rejlenek,

és csak bizalmunk által fejlődhetnek ki.

 

(Karl von Eckartshausen)